Volvóval, az valami

Eléggé kivagyok, nem tudom, meddig bírom. Minden reggel még sötétbe’ jövök el hazulról, alig látom a családot.
Húzzá’ innen baszd meg! – elém vág, azt nyom egy satut. Ha nem tudsz vezetni, maradnál inkább otthon. Vagy jönnél busszal! Azt persze derogál, mi?! Alátolják ezeknek a nagy verdát, de közlekedni nem tudnak. Rohadt, kikent jött-mentek! Kapják a nagy zsetont a hibi-limbi melóér’. Egész nap meresztgetik a seggüket az irodában, felelősség persze nuku. Én meg, ha egy nagyobbat fékezek, azt seggre esik valaki, mehetek páv-vizsgára.
Na meg persze kurvára lenéznek, ahhoz is értenek. A múltkor a bankban a nyakkendős majom váratott vagy másfél órát, mire kibökte, hogy nem jó papírokat hoztam, nem kapom meg a kölcsönt. Az asszony meg óbégat otthon, hogy ezt sem lehet rám bízni. Aztán csodálkozik, hogy már fel sem áll.
Pedig szeretném, ha hagyná, ha nem fenyegetőzne állandóan azzal, hogy elhagy. Haragszok rá ilyenkor, mer’ a gyerekek előtt mégse’ kéne. Azon már nem is csodálkozok, amikor azok is azt csinálják, amit az anyjuktól látnak. Hisztiznek, hogy ez kell, az kell. De ha egyszer nem futja rá!... Keresnék én többet, vállalok túlórát, amennyit csak lehet. De itt nincs fusizás, mint a Janóéknál a gyárban. Herótom van, mikor rákezdi az asszony, hogy a Janó bezzeg mennyit visz haza.
- D. porta! - Ennek a szarnak is most kellett bekrepálnia. Kiszárad a szám mire bemondom a sok megállót. Majd innom kell rá, pedig nem hoztam csak fél liter kólát. Most vehetek a Kökin, tripla árér’. Úgyis kell parizer meg kifli is. Amióta a Julit kirúgták a csemegéből, nem csomagol uzsonnát. Pedig ezen is spórolhatnánk, a fene a jó dolgát. Nyavalyogni azt tud, meg verni az asztalt, hogy vigyek többet haza. Meg ellenem nevelni a Palikát meg a kicsi Julit.
Ne fussál baba, megvárlak. Nem vagyok én olyan bunkó, aki pont az orrod előtt csukja be. Ezeket bírom, amelyikek innen az egyesről jönnek-mennek. Hálásabbak is, ha megvárom őket. Bezzeg a bazári bohócok a kettesen. Repülőre van pénzük, de a taxira már nem adnak. Hogy a fene egye őket is. Ha egyszer nyerek a lottón, elviszem az asszonyt külföldre én is. Olaszba a tengerhez, vagy ha sokat nyerek, Amerikába. Na, oda csak repülővel lehet. Felülünk majd mink is a Ferihez vagy a Bélához, azt ott vigyorgunk a sok cók-mókkal. Fenéket! Én a Julit taxival hozom, az már egyszer biztos.
Nahát, ez a spinkó hogy’ mosolyog! – Hát téged meg mi lelt, cicám?! Bejövök neked, mi?!
Persze, akárhogy is van, nem cserélnék én még az államminiszterrel sem. A Palika meg a kicsi Juli kárpótolnak minden kínlódásért. Mikor hazamegyek, elém futnak: mit hoztál ma, Apuci? - tartják a kis kezüket. Olyan édesek. Jaj, el ne felejtsem, ma én megyek értük az iskolába. A Julinak valami felvételije van a Tesconál. Amilyen ügyes, biztosan megkapja azt az állást, és akkor majd minden rendben lesz.
Meg aztán bíznak bennem a cégnél is, talán hamarosan emelést is kapok. Na meg mégiscsak egy Volvón ülök, nem egy szutyok Ikaruson!...
(A tárcanovella sorozat 2. része, a többi még nem készült el.)

Hatrészes tárcanovella tervezet

A központi téma a mosoly. Olyan, mint valami fertőzés. Aki megkapja, akire rámosolyognak ezzel a bűvös mosollyal, egészen más színben látja az életét, mint addig.
Az elbeszélő egyes szám első személyben minden egyes novellában a főszereplő maga. Az ő szemszögéből látjuk a helyzetét, és érzékeljük a mosoly okozta változást.

1. rész:
Egy lány éppen hazatér Ázsiából (Kambodzsából), ahová szakítása miatti magánéleti válsága elől menekült. Három hónapot töltött ott, önkéntesként dolgozott egy kórházban. Sok nyomort és nehéz emberi sorsot látott. Azt tapasztalta, hogy a nyomorúság ellenére az ázsiai emberek kedvesek, sokkal kiegyensúlyozottabbak, mint a magyarok, és sokkal többet mosolyognak.
A magyarok nem mosolyognak – gondolja a lány –, ha az utcán rámosolyogsz valakire, nagyon valószínű, hogy bolondnak néz. Elhatározza, hogy megpróbál ezen változtatni, és a hazahozott mosolyt megosztja valakivel. A 200-as reptéri busz sofőrjét választja. őt ajándékozza meg a mosollyal.

2. rész
A buszsofőrnek romokban a családi élete, a felesége válni akar, a gyerekek nem tisztelik. Szeretne nekik anyagi jólétet, érzelmi biztonságot adni, de kevés a fizetése, emiatt állandóan szorong, hőbörög.
Amikor a lány rámosolyog – megfertőzi – egészen más színben látja meg az életét, rájön, hogy sok minden a hozzáállásán múlik, és van kiút a boldogtalanságból. Amikor a gyerekeiért megy az iskolába, a mosolyt tovább adja a tanár néninek.

3. rész
A tanító néni úgy érzi, nincsenek eszközei a gyerekek megnevelésére. Az osztályába járó kisdiákok egyetlen feltett szándéka, hogy őt kiborítsák. Annak idején, a főiskolán nem készítették fel a rengeteg ördögi kis teremtmény gonoszságára. Az iskola vezetése sem áll mellé, amikor segítséget kér.
Amikor az egyik diákjának apja rámosolyog, elhatározza, hogy nem gyötri tovább sem magát, sem a gyerekeket, elhagyja a tanári pályát, és megvalósítja élete nagy álmát, cukrászdát nyit. Annyira jókedvű, hogy hazafelé a metróban rámosolyog a kolduló hajléktalanra.

4. rész
A hajléktalan régóta él az utcán, cipeli sorsa terheit. A mosoly hatására elhatározza, hogy bemegy végre a hajléktalanszállóra, beszél a szociális munkással, elfogadja a segítségét.

5. rész
A szociális munkáslány rengeteget dolgozik. Úgy érzi, lélekölő a munkája. A hajléktalan mosolyának hatására azonban megérti, hogy miért fontos, amit tesz, hogyan segíthet az embereken. Hazafelé rámosolyog a szomszédjában lakó – nemrég beköltözött – férfire.

6. rész
A szomszéd, író. Írói válságban. Nem tudja, miről írhatna, nemrégen lépett ki egy hosszú kapcsolatból, a szakítás megviselte. A szomszéd lány mosolyától ihletet kap, és egy novellát ír a bűvös mosolyról. (A végén megtudjuk azt is, hogy az első részben megismert lány az író volt barátnője.)

„Térdtől lefelé amputálták Erőss Zsolt hegymászó jobb lábát.”

Micsoda szerencsétlenség – gondoltam, amikor először hallottam az alpinista Magas Tátrában történt balesetéről, mely vélhetően a Mount Everestet elsőként megmászó magyar jobb lábának maradandó sérülésével járt. Ismerve persze a média gyakori fogásait, az is felötlött bennem, a dolognak esetleg nagyobb a füstje, mint a lángja, és néhány hét múlva a hegymászó „csodával határos, szerencsés gyógyulása” kelti majd az újabb szenzációt.
Érthető tehát, mennyire elszégyelltem magam az amputáció hírének hallatán. Szegény – gondoltam immár –, az élete volt a hegymászás, és most a lábával együtt az álmainak is búcsút inthet. Álmomban sem jutott volna eszembe, hogy Erőss Zsolt megfontoltan latba véve az összes lehetséges előnyt és hátrányt éppen hegymászókarrierje érdekében gyakorlatilag egyszerűen levágatta a lábát. Számomra még egy hajvágatás is komoly dilemmákat vet fel, elképzelni sem tudom azt a fanatizmust, ami valakit az öncsonkításra vezet. Mert ne szépítsük, ez bizony az. Orvosi segédlettel elkövetve!
A műtét utáni képes beszámolókban Erőss Zsolt fáradtnak tűnt ugyan, de korántsem szomorúnak vagy elkeseredettnek. Ez különbözteti meg vajon különleges embert az átlagostól? Mérlegel, dönt és nem kételkedik, nem haboz, nem siránkozik, nem szerencsétlenkedik? Volt láb, nincs láb! A hegymászó azt nyilatkozta, nem akar olyan lábat, amin két év múlva talán el tud bicegni a sarki közértig. Ő bizony hegyeket akar mászni!
Eszembe jutottak Márk evangéliumának szavai: ha lábad megbotránkoztat, vágd le. Jobb sántán bemenned az életre, mint két lábbal a kárhozat olthatatlan tüzére kerülni. (Márk 9:45) Vajon Jézus erre gondolt? Ha valami megakadályoz abban, hogy a hivatásod gyakorold, ne vacakolj, szabadulj meg tőle és lépj tovább!
Orvosai szerint egyedül az amputáció biztosította, hogy Erőss a jövőben mozgatni tudja majd a térdét. Néhány hét múlva már járásgyakorlatokat kezdhet a lábprotézissel és lehet, hogy a nyolcezres csúcsokról sem kell lemondania.
Így vagy úgy, mindenesetre ehhez a döntéshez erős elhatározás kellett. Átlagember ilyet nem csinál. Igaz, átlagember nem mászik fel a világ tetejére sem, és vélhetően az orvosai sem ajánlják fel neki, azokat a lehetőségeket, melyeket Erőss Zsoltnak. Az átlagember talán nem is áll talpra fél évvel a csonkolás után, de semmiképpen sem azért, hogy edzeni kezdjen az újabb csúcs meghódítására.
Másfél évvel ezelőtt a magyar hegymászó egy Internetes hírportál vendége volt, ahol online kérdezhették az olvasók. Erőss válaszai magukért beszélnek. Szerintem a létfenntartáson túl kell, hogy legyenek olyan tevékenységek, melyekben megtaláljuk életünk magasabb rendű értelmét. Borotvaélen táncolunk, igyekeznünk kell mindig uralni a helyzetet. Meglepő, hogy állandóan kijjebb tudjuk tolni a határainkat, még akkor is, amikor erre már nem is számítunk. A hegymászást csak önmagunkért érdemes csinálni, és éreznünk kell, hogy mikor mennyire terhelhető a szervezetünk - nyilatkozta. Megdöbbentő, hogy az egyik látogató éppen a műlábú futóról kérdezte: engedné-e indulni őt az olimpián. Erőss szerint a „turbóvégtagok bevetése robotizálná a sportolókat” még szerencse mondja, hogy a hegymászásban nincs teljesítménykényszer, így lehetnek hendikepes mászók is, akik nagyszerű teljesítményeket érnek el. Talán ez is motiválhatta őt abban, hogy az amputáció mellett döntött. Így csak a jobb lábát veszítette el, az álmait végül megtarthatta. Méltósággal küzdhet tovább teljesítőképessége határainak feszegetésében.
Bármennyire is nagyszerű embernek tartom őt most, nem szívesen lennék a helyében. Nem vagyok biztos benne, hogy én ezt a próbatételt kiálltam volna. Igaz nem is vagyok alpinista. S hál’ istennek az alpinista felesége sem…

Pár/beszédek

1.
- Szia, Kincsem. Mit csinálsz?
- Mosogatok.
- Ugye húztál gumikesztyűt? Tudod, milyen érzékeny a bőröd, könnyen kisebesedik.
- Igen, anya, de nem vagyok már két éves, ne aggódj miattam állandóan.
- Én csak jót akarok.
- Tudom… Miért hívtál?
- Csak tudni akartam, hogy’ vagy. Régen beszéltünk…, és el akartam mesélni, hogy apád már megint mivel borított ki.

(Anya és lánya)

2.
- Szia, Drágám, na hogy’ tetszett a film?
- Nagyon. Mindenkinek. Kár, hogy te nem jöttél.
- Aha. És már tudod, mi a különbség egy holló és egy íróasztal között?
- Hát Johhny Depp-nek fogalma sincs, de szerintem, az egyik madár, a másik meg fából van.
- Ebben lehet valami. Nekem a macska volt a kedvencem.
- Hogy hogy? Te már láttad ezt a filmet?
- Ööö… Igen.
- És kivel láttad?
- Most mi van? Nyomozol utánam?
- Nem nyomozok. Csak érdekel. Arról volt szó, hogy együtt nézzük meg. Ma azt mondtad, nem tudsz jönni, mert dolgod van. Azt egy szóval sem említetted, hogy már láttad. Érdekel, hogy kivel nézted meg szívesebben, mint velem.
- Na jó, azért nem akartam szólni, mert tudtam, hogy balhét csinálsz!
- Aha, és kivel láttad?
- Nem mindegy, úgysem ismered…
- Igazad van, úgysem ismerem a barátaidat. Jó kis kapcsolat ez! … Tudod mit?! Nem balhézom, azzal mész moziba, akivel csak akarsz…

(Párkapcsolat?)

3.
- Sütök valamit a holnapi bulira, jó?
- De hát még van abból, amit én sütöttem.
- Nem baj, ki akarok próbálni egy új receptet. Úgyis sokan leszünk, legalább jut mindenkinek.
- Igen, de ha te is sütsz, és itt van még az enyém is, mindenki össze fogja hasonlítani a kettőt, és én nem akarok versengeni.
- Dehogy fogják összehasonlítani. Örülni fognak, hogy mennyi finomság van…

(Versengő lakótársnők)

Hajónapló, Grecsó Krisztián: Barbárok

A történet a rendszerváltás után létrejött érték-vesztett, barbár társadalom kritikája. A novellából készült tévéfilmet – és a hozzá kapcsolódó stúdióbeszélgetést – a Hajónapló címmel indított tizenkét részes sorozat második adásában mutatta be az m1 televízió. A tematikus sorozat célja a rendszerváltás társadalmi hatásainak érzékeltetése. A novella és feldolgozása – kicsit más-más módon, de – erre igazán alkalmas.
Az írót – állítása szerint – Móricz Zsigmond ihlette, bár a két novella közötti hasonlóságot kizárólag a cím adja. Nem is lehet ez másként. A puszták népének barbárjai nem azok a barbárok, mint a rendszerváltó generációk. Előbbiek között akadt, aki egy rézveretes szíjért megölt két embert – köztük egy gyermeket –, ma azonban már ok sem kell, hogy gyilkoljuk egymást. Ha nem is fokossal, csak szóval vagy hallgatással. Ha nem is erőszakkal oltva ki az életet, de hatékonyan irtva ki az emberiességet, az erkölcsi értékeket.
Húsvétra összegyűlik a Gerla család a vidéki szülői házban. Maguk sem tudják, mit ünnepelnek: a kisjézus születését-e vagy feltámadását. Végül is mindegy, csak együtt mulatozhassanak, magyar szokás szerint evéssel, ivással. A gyerekek már kirepültek, csak az ünnepre jöttek haza. Gyökértelenül élnek a Fővárosban. A fiú egy pesti lányt vett el, aki lenézi a vidéki rokonokat, a sógornők a jeles napon sem állják meg, hogy ne gyilkolják egymást, kés helyett szavakat használva.
A locsolók jönnek-mennek, a pesti rokon röhög az ósdi szokáson. Megy a tévé – az ünneplésnek szintén elengedhetetlen kelléke. A hírek egy brutális gyermek-gyilkosságról szólnak, melynek feltételezett elkövetője egy régi osztálytárs, aki hamarosan beállít, locsolkodni érkezett, és Isten igéjét hirdetni. A család úgy tesz, mintha mi sem történt volna, semmi nem zavarhatja meg a hagyományos ünnepi rituálét.
Míg a novellából egyértelműen kiderül, hogy a gyermek-gyilkosságot nagy valószínűséggel a gyerekkori barát követte el, a forgatókönyvíró e tekintetben inkább kétségek közt hagyja a nézőt. Bár látszólag csak apró az eltérés, tudniillik, hogy az ipari kamera az elkövetőt a helyszínre érkezéskor vagy a testtel való távozáskor rögzítette-e, a történet mondanivalója szempontjából e kicsinyke különbség egyáltalán nem mellékes. Az írott történet Gerla családjának nem lehet mentsége, hogy pusztán a jó szándék vezette őket, amikor nem vettek tudomást az otthonukba érkező vendég szörnyű tettéről. A tévéfilm szereplői – ha bárkinek eszébe jutna kérdőre vonni őket – legalább takarózhatnának ezzel a kissé talán átlátszó indokkal. Hiszen ki hinné el egy mélyen vallásos emberről, hogy képes meggyilkolni egy gyermeket?
Nekem a feldolgozás ebből a szempontból jobban tetszik, mert a kérdés nyitva hagyásával mintegy újabb finom réteggel vonja be az egyébként is nagyszerű társadalom-kritikát. A novella erőssége ezzel szemben az, hogy plasztikusabban ábrázolja a jelenkori társadalomban megmutatkozó romboló következménynélküliséget azzal, ahogy Gerláék annak ellenére futni hagyják a gyilkost, hogy bűnösségéről szent meggyőződéssel bírnak.
A tévéfilmet követő stúdióbeszélgetésben az író, a dramaturg és a főszereplő a film és az elbeszélés között lévő – említett – különbségre nem adnak választ. Megmaradnak annál a megoldásnál, hogy az írott szöveg képi megjelenítése elengedhetetlenül magában hordozza a változtatások szükségességét. E hiányosság ellenére úgy vélem, a beszélgetés, mely a rendszerváltást követő társadalmi folyamatokról szól önállóan, az előzetesen vetített film nélkül is megállja a helyét.