Hatrészes tárcanovella tervezet

A központi téma a mosoly. Olyan, mint valami fertőzés. Aki megkapja, akire rámosolyognak ezzel a bűvös mosollyal, egészen más színben látja az életét, mint addig.
Az elbeszélő egyes szám első személyben minden egyes novellában a főszereplő maga. Az ő szemszögéből látjuk a helyzetét, és érzékeljük a mosoly okozta változást.

1. rész:
Egy lány éppen hazatér Ázsiából (Kambodzsából), ahová szakítása miatti magánéleti válsága elől menekült. Három hónapot töltött ott, önkéntesként dolgozott egy kórházban. Sok nyomort és nehéz emberi sorsot látott. Azt tapasztalta, hogy a nyomorúság ellenére az ázsiai emberek kedvesek, sokkal kiegyensúlyozottabbak, mint a magyarok, és sokkal többet mosolyognak.
A magyarok nem mosolyognak – gondolja a lány –, ha az utcán rámosolyogsz valakire, nagyon valószínű, hogy bolondnak néz. Elhatározza, hogy megpróbál ezen változtatni, és a hazahozott mosolyt megosztja valakivel. A 200-as reptéri busz sofőrjét választja. őt ajándékozza meg a mosollyal.

2. rész
A buszsofőrnek romokban a családi élete, a felesége válni akar, a gyerekek nem tisztelik. Szeretne nekik anyagi jólétet, érzelmi biztonságot adni, de kevés a fizetése, emiatt állandóan szorong, hőbörög.
Amikor a lány rámosolyog – megfertőzi – egészen más színben látja meg az életét, rájön, hogy sok minden a hozzáállásán múlik, és van kiút a boldogtalanságból. Amikor a gyerekeiért megy az iskolába, a mosolyt tovább adja a tanár néninek.

3. rész
A tanító néni úgy érzi, nincsenek eszközei a gyerekek megnevelésére. Az osztályába járó kisdiákok egyetlen feltett szándéka, hogy őt kiborítsák. Annak idején, a főiskolán nem készítették fel a rengeteg ördögi kis teremtmény gonoszságára. Az iskola vezetése sem áll mellé, amikor segítséget kér.
Amikor az egyik diákjának apja rámosolyog, elhatározza, hogy nem gyötri tovább sem magát, sem a gyerekeket, elhagyja a tanári pályát, és megvalósítja élete nagy álmát, cukrászdát nyit. Annyira jókedvű, hogy hazafelé a metróban rámosolyog a kolduló hajléktalanra.

4. rész
A hajléktalan régóta él az utcán, cipeli sorsa terheit. A mosoly hatására elhatározza, hogy bemegy végre a hajléktalanszállóra, beszél a szociális munkással, elfogadja a segítségét.

5. rész
A szociális munkáslány rengeteget dolgozik. Úgy érzi, lélekölő a munkája. A hajléktalan mosolyának hatására azonban megérti, hogy miért fontos, amit tesz, hogyan segíthet az embereken. Hazafelé rámosolyog a szomszédjában lakó – nemrég beköltözött – férfire.

6. rész
A szomszéd, író. Írói válságban. Nem tudja, miről írhatna, nemrégen lépett ki egy hosszú kapcsolatból, a szakítás megviselte. A szomszéd lány mosolyától ihletet kap, és egy novellát ír a bűvös mosolyról. (A végén megtudjuk azt is, hogy az első részben megismert lány az író volt barátnője.)

„Térdtől lefelé amputálták Erőss Zsolt hegymászó jobb lábát.”

Micsoda szerencsétlenség – gondoltam, amikor először hallottam az alpinista Magas Tátrában történt balesetéről, mely vélhetően a Mount Everestet elsőként megmászó magyar jobb lábának maradandó sérülésével járt. Ismerve persze a média gyakori fogásait, az is felötlött bennem, a dolognak esetleg nagyobb a füstje, mint a lángja, és néhány hét múlva a hegymászó „csodával határos, szerencsés gyógyulása” kelti majd az újabb szenzációt.
Érthető tehát, mennyire elszégyelltem magam az amputáció hírének hallatán. Szegény – gondoltam immár –, az élete volt a hegymászás, és most a lábával együtt az álmainak is búcsút inthet. Álmomban sem jutott volna eszembe, hogy Erőss Zsolt megfontoltan latba véve az összes lehetséges előnyt és hátrányt éppen hegymászókarrierje érdekében gyakorlatilag egyszerűen levágatta a lábát. Számomra még egy hajvágatás is komoly dilemmákat vet fel, elképzelni sem tudom azt a fanatizmust, ami valakit az öncsonkításra vezet. Mert ne szépítsük, ez bizony az. Orvosi segédlettel elkövetve!
A műtét utáni képes beszámolókban Erőss Zsolt fáradtnak tűnt ugyan, de korántsem szomorúnak vagy elkeseredettnek. Ez különbözteti meg vajon különleges embert az átlagostól? Mérlegel, dönt és nem kételkedik, nem haboz, nem siránkozik, nem szerencsétlenkedik? Volt láb, nincs láb! A hegymászó azt nyilatkozta, nem akar olyan lábat, amin két év múlva talán el tud bicegni a sarki közértig. Ő bizony hegyeket akar mászni!
Eszembe jutottak Márk evangéliumának szavai: ha lábad megbotránkoztat, vágd le. Jobb sántán bemenned az életre, mint két lábbal a kárhozat olthatatlan tüzére kerülni. (Márk 9:45) Vajon Jézus erre gondolt? Ha valami megakadályoz abban, hogy a hivatásod gyakorold, ne vacakolj, szabadulj meg tőle és lépj tovább!
Orvosai szerint egyedül az amputáció biztosította, hogy Erőss a jövőben mozgatni tudja majd a térdét. Néhány hét múlva már járásgyakorlatokat kezdhet a lábprotézissel és lehet, hogy a nyolcezres csúcsokról sem kell lemondania.
Így vagy úgy, mindenesetre ehhez a döntéshez erős elhatározás kellett. Átlagember ilyet nem csinál. Igaz, átlagember nem mászik fel a világ tetejére sem, és vélhetően az orvosai sem ajánlják fel neki, azokat a lehetőségeket, melyeket Erőss Zsoltnak. Az átlagember talán nem is áll talpra fél évvel a csonkolás után, de semmiképpen sem azért, hogy edzeni kezdjen az újabb csúcs meghódítására.
Másfél évvel ezelőtt a magyar hegymászó egy Internetes hírportál vendége volt, ahol online kérdezhették az olvasók. Erőss válaszai magukért beszélnek. Szerintem a létfenntartáson túl kell, hogy legyenek olyan tevékenységek, melyekben megtaláljuk életünk magasabb rendű értelmét. Borotvaélen táncolunk, igyekeznünk kell mindig uralni a helyzetet. Meglepő, hogy állandóan kijjebb tudjuk tolni a határainkat, még akkor is, amikor erre már nem is számítunk. A hegymászást csak önmagunkért érdemes csinálni, és éreznünk kell, hogy mikor mennyire terhelhető a szervezetünk - nyilatkozta. Megdöbbentő, hogy az egyik látogató éppen a műlábú futóról kérdezte: engedné-e indulni őt az olimpián. Erőss szerint a „turbóvégtagok bevetése robotizálná a sportolókat” még szerencse mondja, hogy a hegymászásban nincs teljesítménykényszer, így lehetnek hendikepes mászók is, akik nagyszerű teljesítményeket érnek el. Talán ez is motiválhatta őt abban, hogy az amputáció mellett döntött. Így csak a jobb lábát veszítette el, az álmait végül megtarthatta. Méltósággal küzdhet tovább teljesítőképessége határainak feszegetésében.
Bármennyire is nagyszerű embernek tartom őt most, nem szívesen lennék a helyében. Nem vagyok biztos benne, hogy én ezt a próbatételt kiálltam volna. Igaz nem is vagyok alpinista. S hál’ istennek az alpinista felesége sem…

Pár/beszédek

1.
- Szia, Kincsem. Mit csinálsz?
- Mosogatok.
- Ugye húztál gumikesztyűt? Tudod, milyen érzékeny a bőröd, könnyen kisebesedik.
- Igen, anya, de nem vagyok már két éves, ne aggódj miattam állandóan.
- Én csak jót akarok.
- Tudom… Miért hívtál?
- Csak tudni akartam, hogy’ vagy. Régen beszéltünk…, és el akartam mesélni, hogy apád már megint mivel borított ki.

(Anya és lánya)

2.
- Szia, Drágám, na hogy’ tetszett a film?
- Nagyon. Mindenkinek. Kár, hogy te nem jöttél.
- Aha. És már tudod, mi a különbség egy holló és egy íróasztal között?
- Hát Johhny Depp-nek fogalma sincs, de szerintem, az egyik madár, a másik meg fából van.
- Ebben lehet valami. Nekem a macska volt a kedvencem.
- Hogy hogy? Te már láttad ezt a filmet?
- Ööö… Igen.
- És kivel láttad?
- Most mi van? Nyomozol utánam?
- Nem nyomozok. Csak érdekel. Arról volt szó, hogy együtt nézzük meg. Ma azt mondtad, nem tudsz jönni, mert dolgod van. Azt egy szóval sem említetted, hogy már láttad. Érdekel, hogy kivel nézted meg szívesebben, mint velem.
- Na jó, azért nem akartam szólni, mert tudtam, hogy balhét csinálsz!
- Aha, és kivel láttad?
- Nem mindegy, úgysem ismered…
- Igazad van, úgysem ismerem a barátaidat. Jó kis kapcsolat ez! … Tudod mit?! Nem balhézom, azzal mész moziba, akivel csak akarsz…

(Párkapcsolat?)

3.
- Sütök valamit a holnapi bulira, jó?
- De hát még van abból, amit én sütöttem.
- Nem baj, ki akarok próbálni egy új receptet. Úgyis sokan leszünk, legalább jut mindenkinek.
- Igen, de ha te is sütsz, és itt van még az enyém is, mindenki össze fogja hasonlítani a kettőt, és én nem akarok versengeni.
- Dehogy fogják összehasonlítani. Örülni fognak, hogy mennyi finomság van…

(Versengő lakótársnők)

Hajónapló, Grecsó Krisztián: Barbárok

A történet a rendszerváltás után létrejött érték-vesztett, barbár társadalom kritikája. A novellából készült tévéfilmet – és a hozzá kapcsolódó stúdióbeszélgetést – a Hajónapló címmel indított tizenkét részes sorozat második adásában mutatta be az m1 televízió. A tematikus sorozat célja a rendszerváltás társadalmi hatásainak érzékeltetése. A novella és feldolgozása – kicsit más-más módon, de – erre igazán alkalmas.
Az írót – állítása szerint – Móricz Zsigmond ihlette, bár a két novella közötti hasonlóságot kizárólag a cím adja. Nem is lehet ez másként. A puszták népének barbárjai nem azok a barbárok, mint a rendszerváltó generációk. Előbbiek között akadt, aki egy rézveretes szíjért megölt két embert – köztük egy gyermeket –, ma azonban már ok sem kell, hogy gyilkoljuk egymást. Ha nem is fokossal, csak szóval vagy hallgatással. Ha nem is erőszakkal oltva ki az életet, de hatékonyan irtva ki az emberiességet, az erkölcsi értékeket.
Húsvétra összegyűlik a Gerla család a vidéki szülői házban. Maguk sem tudják, mit ünnepelnek: a kisjézus születését-e vagy feltámadását. Végül is mindegy, csak együtt mulatozhassanak, magyar szokás szerint evéssel, ivással. A gyerekek már kirepültek, csak az ünnepre jöttek haza. Gyökértelenül élnek a Fővárosban. A fiú egy pesti lányt vett el, aki lenézi a vidéki rokonokat, a sógornők a jeles napon sem állják meg, hogy ne gyilkolják egymást, kés helyett szavakat használva.
A locsolók jönnek-mennek, a pesti rokon röhög az ósdi szokáson. Megy a tévé – az ünneplésnek szintén elengedhetetlen kelléke. A hírek egy brutális gyermek-gyilkosságról szólnak, melynek feltételezett elkövetője egy régi osztálytárs, aki hamarosan beállít, locsolkodni érkezett, és Isten igéjét hirdetni. A család úgy tesz, mintha mi sem történt volna, semmi nem zavarhatja meg a hagyományos ünnepi rituálét.
Míg a novellából egyértelműen kiderül, hogy a gyermek-gyilkosságot nagy valószínűséggel a gyerekkori barát követte el, a forgatókönyvíró e tekintetben inkább kétségek közt hagyja a nézőt. Bár látszólag csak apró az eltérés, tudniillik, hogy az ipari kamera az elkövetőt a helyszínre érkezéskor vagy a testtel való távozáskor rögzítette-e, a történet mondanivalója szempontjából e kicsinyke különbség egyáltalán nem mellékes. Az írott történet Gerla családjának nem lehet mentsége, hogy pusztán a jó szándék vezette őket, amikor nem vettek tudomást az otthonukba érkező vendég szörnyű tettéről. A tévéfilm szereplői – ha bárkinek eszébe jutna kérdőre vonni őket – legalább takarózhatnának ezzel a kissé talán átlátszó indokkal. Hiszen ki hinné el egy mélyen vallásos emberről, hogy képes meggyilkolni egy gyermeket?
Nekem a feldolgozás ebből a szempontból jobban tetszik, mert a kérdés nyitva hagyásával mintegy újabb finom réteggel vonja be az egyébként is nagyszerű társadalom-kritikát. A novella erőssége ezzel szemben az, hogy plasztikusabban ábrázolja a jelenkori társadalomban megmutatkozó romboló következménynélküliséget azzal, ahogy Gerláék annak ellenére futni hagyják a gyilkost, hogy bűnösségéről szent meggyőződéssel bírnak.
A tévéfilmet követő stúdióbeszélgetésben az író, a dramaturg és a főszereplő a film és az elbeszélés között lévő – említett – különbségre nem adnak választ. Megmaradnak annál a megoldásnál, hogy az írott szöveg képi megjelenítése elengedhetetlenül magában hordozza a változtatások szükségességét. E hiányosság ellenére úgy vélem, a beszélgetés, mely a rendszerváltást követő társadalmi folyamatokról szól önállóan, az előzetesen vetített film nélkül is megállja a helyét.

Zsófi - egy harmincas, független nő

Szegény Zsófi. Már egy órája itt vesztegel. Még nem adta fel, nyomogatja a gombokat, mintha bármit is tehetne azért, hogy beindítsa az elromlott szerkezetet. Megmenthetné végre valaki! Legutóbb öt perccel ezelőtt beszélt az operátorral, aki azzal bíztatta, hogy úton a segítség. De ezt ígérte tíz, húsz, sőt harminc perce is. Úgy tűnik, szegény kishúgom itt tölti a délelőttjét félúton a huszonhatodik és huszonhetedik emelet között. Valami állásinterjúra érkezett, a késés vélhetően nem fogja jó színben feltűntetni. De így jár az, aki ennyire be van sózva. Nagyon rendes munkája van. Fotós és cikkeket ír a National Geographic magazinnak. Más boldog lenne, de ő már unja. Rengeteget utazik, Afrika, Ázsia, Dél-Amerika, „Egzotikus országok, érdekes emberek, megindító sorsok”, valami ilyesmi a cikksorozata címe. Augusztusban végiggyalogolta az El Camino-t – nem a Francia utat, hanem a Camino del Norte-t, mert „azon nincs akkor tömeg”, mondta – és amióta hazajött a fejébe vette, hogy ő inkább séf akar lenni. Még csak a harmincas évei derekán jár, de ez lesz a negyedik hivatása.
Az érettségi után tanárképzőbe ment. Más azért jár oda, mert nem veszik fel a bölcsészkarra, de az én hugicám azzal állt elő, hogy ő kisgyerekeket akar tanítani, minél kisebbeket, mert őket még nem rontotta el teljesen a szocializáció. A szüleink a hajukat tépték, kitűnő érettségivel még a jogi karra is felvették volna, de Zsófi megmakacsolta magát. Végül három évig tanított, három különböző iskolában. Kiderült ugyanis, hogy a gyerekek cukik, édesek, de a kollégák minden módon keresztbe tettek a húgom kreatív próbálkozásainak. Ha újszerű ötleteit sikerült is az iskolavezetéssel elfogadtatnia, a megvalósítást a kollégái mindig meghiúsították valahogy. Végül feladta, beiratkozott a Vendéglátó-ipari Főiskolára.
Természetesen semmilyen hatással nem volt rá a szüleink siránkozása, hogy ha már gazdasági pálya, miért nem a közgáz … Mivel otthonról nem érkezett apanázs, Zsófi a főiskola négy éve alatt egy szuper belvárosi szállodában kamatoztatta páratlan szervezési képességét. A főnökei imádták a lelkesedését, a kollégáit elbűvölte az a hatalmas energia, amivel mindennek nekifogott. De már a második évben kiderült, hogy Zsófinak kevés ez a munka. Túlságosan sok a kötöttség, ahogy ő fogalmazott. A fősuli és a munka mellett elvégzett egy fotós tanfolyamot is, és azon a napon, amikor átvette a második diplomáját, felmondott a szállodában, hiába ajánlottak neki magas beosztást és jövedelmet.
Nem emlékeszem pontosan, hogyan került a magazinhoz, de őt ismerve nem tehetett sok vargabetűt. Öt éve utazgat a nagyvilágban, és készít képes riportokat, elsősorban azokban az országokban, amelyeket harmadik világnak nevezünk. Persze ezt is nagyon profi módon csinálja, a kiadó nemrég albumba gyűjtötte a legjobb munkáit. Végre a szüleink is megnyugodtak, hogy Zsófi megtalálta a neki való hivatást, azt a munkát, amelyik leköti a hiperaktivitását. Ám ő egyszer csak bejelentette, úgy döntött, ha már elvezte a vendéglátót, főzni akar az embereknek, mert rengeteg új ötlete van, és a zarándokúton számtalan izgalmas receptet talált ki. Szegényke éhezhetett, különben nem tudom, miért pont ételeken járt az esze…
Hát így került ebbe a liftbe. Amelyik órák óta feltartja őt abban, hogy a hegyeket megmozgató energiáját rázúdítsa a világra.
Aki nem ismeri őt, azt gondolhatná, hogy biztosan szenved vagy bosszankodik, hiszen egy ilyen örökké lendületben lévő ember nehezen tűrheti a bezártságot, és azt, hogy megakasztotta valami rajta kívül álló, nagyobb erő. De én tudom, hogy Zsófit az ilyen kis balesetek nem viselik meg. Szinte bármilyen szélsőséges körülményhez képes alkalmazkodni. Akár egy lakatlan szigeten, akár egy nyüzsgő metropolisz kellős közepén feltalálja magát.
Kevesen ismerik jól. Sok barátja van, de ezek nem igazán jó barátságok. A húgom könnyen ismerkedik, de szinte sosem nyílik meg teljesen senki előtt. Ha bizalmasan elmond valamit magáról, biztos lehetsz benne, hogy az számára az már nem is olyan fontos már. Azt az érzelmet már megélte, azt az élményt már feldolgozta. Mintha nem lenne szüksége senkire. A párkapcsolatai rendre zátonyra is futnak emiatt, alig akad olyan férfi, aki néhány hétnél tovább megmarad Zsófi mellett. Ráadásul a húgom nehezen is teremt párkapcsolatot. Nem tartja magát különösebben jó nőnek. Egyszer – tizenegy-két évesek lehettünk – Zsófi odabújt anyánkhoz, és azt mondta neki, „anyuci szeretnék olyan szép lenni, amilyen Te vagy”. Erre anyánk, aki valóban gyönyörű nő, ám mindig úgy érezte nem vitte ezzel semmire, azt válaszolta, hogy kettőnk közül én vagyok a szebb, és Zsófi vélhetően inkább az eszével fog érvényesülni. Apánk, akinek ekkor talán illett volna valami olyasmit motyognia, hogy de hát a Zsófi cica is nagyon szép gyermek, nem mondott semmit, mert ott sem volt. Így a húgom értelmi képességeinek méltatására szánt mondat örökre a külsejére vonatkoztatott kritikaként vésődött Zsófi elméjébe. Nagyon csalódott volt, mert ő akkor éppen nem okos, hanem szép akart lenni.
Szerintem, azóta is ezzel a démonnal küzd, és azzal, hogy amikor egy-egy területen – úgy tűnik – elérte a szakmai csúcspontot, fogja magát, és hátat fordít a sikereinek, még mindig anyánk ellen lázad, aki akkor régen csak az eszét dicsérte, és nem akarta őt szépnek látni. Ám mivel kettőnk közül igazából mindig Zsófi volt a jó gyerek, aki tipikus másodikként az anyatejjel itta magába, hogy kedvébe járjon minden előtte született családtagnak, annak idején is feltétel nélkül elfogadta anyánk vélelmezett állítását, és a mai napig szentül hiszi, hogy ő a külcsín tekintetében hendikeppel indult. Ezért sosem tartotta fontosnak a külsejét, sosem tanulta meg kiemelni az erősségeit, elrejteni a gyengeségeit, jól megélni a nőiességét, amivel nem akar, vagy nem tud a férfiakra hatást gyakorolni. Pedig nem szeret egyedül. Látszólag talpra esett, életre való, de én ismerem, tudom, mennyire elveszett, magányos. Nekem kellene rá vigyáznom, de már nem tudok mellette lenni. Emlékeszem, amikor elbúcsúztunk, Zsófi szorította a kezem, és azt zokogta, ne hagyj itt egyedül.
Szóval igazán megmenthetné már végre valaki, jöhetne egy délceg herceg, aki kiszabadítja ebből a liftnek álcázott elefántcsonttoronyból.