Özvegy Takácsné a Harmat utca 3-ból lila otthonkában és az azzal harmonizáló narancsszín házicipőben, nagy szuszogva nyomul befelé a biztonsági ajtón. Szinte még az utcáról kiabálja az üvegablak mögött bambán ücsörgő ügyeletes tisztnek, hogy Ferike drága, a szomszéd Pista már megint figyeli a házamat, csak azt akarja kipuhatolni, hogy mikor nem vagyok otthon. A múltkor is, csak egy percre ugrottam át Rózsikához, és lelopkodta a száradni kitett fehérneműimet a madzagról. Ferikém, ez már nem bírható tovább!
Tóth Ferenc rendőrhadnagy kézfejével törölgeti a bajszát, hajnali szolgálatba lépése óta már a negyedik kávéját fogyasztja, de úgy érzi, még mindig túl fáradt ahhoz, hogy özvegy Takácsné panaszáradatát meghallgassa. Reggel fél nyolc van, még huszonkét és fél óra a szolgálatból. Nem fog ez így menni!
A helyzet azért érdekes, mert tudjuk, hogy özvegy Takácsné bolond, ám Tóth Ferenc hadnagynak kezdenie kell valamit vele, hiába nem fűlik hozzá a foga.
Takács néni vélhetően régi jó ismerőse, talán a tanára volt – a tanárok könnyen bolondulnak –, vagy a szülei egykori barátja. Ezért le kell ülnie vele, meg kell hallgatnia. Annál is inkább, mert Tóth Ferenc az ügyeletes tiszt aznap, ő élet és halál ura az őrsön. Na de akkor meg micsoda dolog, hogy a néni csak úgy leferikézi?! Ez nyilvánvalóan bosszantja a fiatal tisztet, aki kora ellenére szépen halad felfelé a ranglétrán.
No de, mint ügyeletes tisztnek feladata lenne, hogy a hatósághoz sopánkodni betévedt állampolgárokat eligazítsa, a panaszról jegyzőkönyvet vegyen fel, és azt kivizsgálja. Ám sem jegyzőkönyvről, sem vizsgálatról a Tóth Feri aznap hallani sem akarna. Álmos. Meg hát igazából rendes magyar ember lévén, szeretné úgy felvenni a fizetését, hogy azért a lehető legkevesebb produktumot kelljen előállítania.
Csupa feszültség ez a helyzet!
2009. október 27., kedd
2009. október 7., szerda
Az én történetem
Már az is rossz volt, ahogyan ez a mai nap elkezdődött, és a délután sem hozott jobbat, pedig a hivatalban szervezett jótékonysági vásár sokat ígért.
A „Biciklizz munkába” kampány keretében reggel kerékpárral indultam el itthonról. Nem csak a környezettudatos életmód indított arra, hogy mostanában két keréken közlekedem, de így legalább letudom a napi mozgásadagot is. A sok irodai ücsörgéstől ugyanis az elmúlt néhány évben szépen kikerekedtem. Reggel tehát a teszek-valamit-a-csinos-külsőmért lelkesítő gondolattal szálltam nyeregbe. A szokásos útvonalon haladtam, az Andrássyról a Nagymező utcán kanyarodtam le, majd be az Ó utcába és az Arany János utcai metrómegállóval szemben érkeztem a Bajcsyra. A túloldalra a Bank utcai zebrán szoktam átkelni, és mivel a kijelölt kerékpárút a másik oldalon van, néhány métert a járdán kerekezem. Gondoltam jobb, mint az autók között. Elég széles, elfér rajta gyalogos, kerékpáros egyaránt. Általában, de ma nem. Az egyik kapu előtt egy költöztető autó állt és foglalta el a járda jelentős részét. Ahogy elgurultam mellette a kapuból két gyanútlan néni lépett ki, az egyikük éppen elém. Nem számított arra, hogy kerékpáros is közlekedik a járdán, és nem nézett körül. A kormányom megakadt a néni testén, ő is, én is elvesztettük az egyensúlyunkat. A földre huppant, én meg mellé.
Először nagyon dühös voltam, amiért elém lépett. Aztán két mély levegővétel után az indulat elpárolgott, hiszen nem számított rá, hogy jövök, és ő is megsérülhetett. A haragom azonban újra éledt, amikor megszólalt, és kizárólag engem, és általában a száguldozó fiatalságot hibáztatta minden rosszért a világban. Nem gondolhatta komolyan, hogy az a hobbim, hogy a lehetséges sérülésekkel mit sem törődve védtelen nénikéket gázolok el a járdán! Persze felajánlottam, hogy amennyiben szükségesnek érzi, elkísérem az orvoshoz, nincs messze a rendelőintézet, de talán ez már nem fért bele a vad kerékpáros huligánokról alkotott elgondolásaiba, és elutasította a segítségemet.
Azt hiszem, az emberek általában hajlamosak arra, másokat hibáztassanak a velük megesett rossz dolgokért. Pedig talán sokkal előrébbmutató lenne, ha csak egy percig elgondolkodnának azon, hogy miért történt, ami történt. Nem hiszek a véletlenekben, szerintem mindennek oka van. Általában valami leckét kell megtanulnunk az életben. A tanulságot persze sokszor baromi nehéz felismerni. Jajgatni és mást hibáztatni a legkönnyebb. Természeten az adott esetben nem éreztem helyénvalónak, hogy filozófiai vitába bonyolódjam a nénivel. És természetesen remélem, hogy nem sérült meg nagyon, nem törött el semmije. Mindenestre az, hogy az ütközés után talpra állt, bíztató. Remélem, nem lett súlyosabb baja. Ami engem illet, a történtekből megtanultam, hogy az eddigieknél sokkal óvatosabban kell vezetnem. Ha nem tudok százszázalékosan koncentrálni és figyelni, akkor inkább biciklire se üljek. Ma mindenesetre metróval jöttem haza.
Délután ugyanis nagyon elfárasztott a jótékonysági vásár. A mi irodánktól és a hivatal dolgozói közül sokan érdeklődtek, de a többi biztos irodájától szinte alig jött el valaki. Talán nem tudják még mindig megbocsátani a főnökömnek az Egyabtiztos-t. Szomorú! Legalább a jó cél érdekében megpróbálhattak volna túllépni a sértődöttségükön. A bolhapiacból származó bevételt a Budai Speciális Szakiskola diákjainak ajánlottuk fel. Ez végre lehetett volna olyan ügy, ami újra összehozza a tisztelt jogvédők közösségét. Kata – a főszervező-társam – talán jobban elszomorodott, mint én. Egy igazán szép és megható megnyitó beszéddel készült arról, hogy ha közösen összefogunk valamiért, és egyszerre dobban a szívünk, akkor erősek vagyunk, és legyőzzük az akadályokat. Hát úgy tűnt, süket fülekre talált. Végül nagyjából százezer forintot gyűjtöttünk. Elég sok holmi – ruha, gyerekjáték, konyhafelszerelés – megmaradt. Ezeket felajánlottuk a Máltai Szeretetszolgálatnak, holnapután jönnek a zsákokért.
A „Biciklizz munkába” kampány keretében reggel kerékpárral indultam el itthonról. Nem csak a környezettudatos életmód indított arra, hogy mostanában két keréken közlekedem, de így legalább letudom a napi mozgásadagot is. A sok irodai ücsörgéstől ugyanis az elmúlt néhány évben szépen kikerekedtem. Reggel tehát a teszek-valamit-a-csinos-külsőmért lelkesítő gondolattal szálltam nyeregbe. A szokásos útvonalon haladtam, az Andrássyról a Nagymező utcán kanyarodtam le, majd be az Ó utcába és az Arany János utcai metrómegállóval szemben érkeztem a Bajcsyra. A túloldalra a Bank utcai zebrán szoktam átkelni, és mivel a kijelölt kerékpárút a másik oldalon van, néhány métert a járdán kerekezem. Gondoltam jobb, mint az autók között. Elég széles, elfér rajta gyalogos, kerékpáros egyaránt. Általában, de ma nem. Az egyik kapu előtt egy költöztető autó állt és foglalta el a járda jelentős részét. Ahogy elgurultam mellette a kapuból két gyanútlan néni lépett ki, az egyikük éppen elém. Nem számított arra, hogy kerékpáros is közlekedik a járdán, és nem nézett körül. A kormányom megakadt a néni testén, ő is, én is elvesztettük az egyensúlyunkat. A földre huppant, én meg mellé.
Először nagyon dühös voltam, amiért elém lépett. Aztán két mély levegővétel után az indulat elpárolgott, hiszen nem számított rá, hogy jövök, és ő is megsérülhetett. A haragom azonban újra éledt, amikor megszólalt, és kizárólag engem, és általában a száguldozó fiatalságot hibáztatta minden rosszért a világban. Nem gondolhatta komolyan, hogy az a hobbim, hogy a lehetséges sérülésekkel mit sem törődve védtelen nénikéket gázolok el a járdán! Persze felajánlottam, hogy amennyiben szükségesnek érzi, elkísérem az orvoshoz, nincs messze a rendelőintézet, de talán ez már nem fért bele a vad kerékpáros huligánokról alkotott elgondolásaiba, és elutasította a segítségemet.
Azt hiszem, az emberek általában hajlamosak arra, másokat hibáztassanak a velük megesett rossz dolgokért. Pedig talán sokkal előrébbmutató lenne, ha csak egy percig elgondolkodnának azon, hogy miért történt, ami történt. Nem hiszek a véletlenekben, szerintem mindennek oka van. Általában valami leckét kell megtanulnunk az életben. A tanulságot persze sokszor baromi nehéz felismerni. Jajgatni és mást hibáztatni a legkönnyebb. Természeten az adott esetben nem éreztem helyénvalónak, hogy filozófiai vitába bonyolódjam a nénivel. És természetesen remélem, hogy nem sérült meg nagyon, nem törött el semmije. Mindenestre az, hogy az ütközés után talpra állt, bíztató. Remélem, nem lett súlyosabb baja. Ami engem illet, a történtekből megtanultam, hogy az eddigieknél sokkal óvatosabban kell vezetnem. Ha nem tudok százszázalékosan koncentrálni és figyelni, akkor inkább biciklire se üljek. Ma mindenesetre metróval jöttem haza.
Délután ugyanis nagyon elfárasztott a jótékonysági vásár. A mi irodánktól és a hivatal dolgozói közül sokan érdeklődtek, de a többi biztos irodájától szinte alig jött el valaki. Talán nem tudják még mindig megbocsátani a főnökömnek az Egyabtiztos-t. Szomorú! Legalább a jó cél érdekében megpróbálhattak volna túllépni a sértődöttségükön. A bolhapiacból származó bevételt a Budai Speciális Szakiskola diákjainak ajánlottuk fel. Ez végre lehetett volna olyan ügy, ami újra összehozza a tisztelt jogvédők közösségét. Kata – a főszervező-társam – talán jobban elszomorodott, mint én. Egy igazán szép és megható megnyitó beszéddel készült arról, hogy ha közösen összefogunk valamiért, és egyszerre dobban a szívünk, akkor erősek vagyunk, és legyőzzük az akadályokat. Hát úgy tűnt, süket fülekre talált. Végül nagyjából százezer forintot gyűjtöttünk. Elég sok holmi – ruha, gyerekjáték, konyhafelszerelés – megmaradt. Ezeket felajánlottuk a Máltai Szeretetszolgálatnak, holnapután jönnek a zsákokért.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)