Özvegy Takácsné a Harmat utca 3-ból lila otthonkában és az azzal harmonizáló narancsszín házicipőben, nagy szuszogva nyomul befelé a biztonsági ajtón. Szinte még az utcáról kiabálja az üvegablak mögött bambán ücsörgő ügyeletes tisztnek, hogy Ferike drága, a szomszéd Pista már megint figyeli a házamat, csak azt akarja kipuhatolni, hogy mikor nem vagyok otthon. A múltkor is, csak egy percre ugrottam át Rózsikához, és lelopkodta a száradni kitett fehérneműimet a madzagról. Ferikém, ez már nem bírható tovább!
Tóth Ferenc rendőrhadnagy kézfejével törölgeti a bajszát, hajnali szolgálatba lépése óta már a negyedik kávéját fogyasztja, de úgy érzi, még mindig túl fáradt ahhoz, hogy özvegy Takácsné panaszáradatát meghallgassa. Reggel fél nyolc van, még huszonkét és fél óra a szolgálatból. Nem fog ez így menni!
A helyzet azért érdekes, mert tudjuk, hogy özvegy Takácsné bolond, ám Tóth Ferenc hadnagynak kezdenie kell valamit vele, hiába nem fűlik hozzá a foga.
Takács néni vélhetően régi jó ismerőse, talán a tanára volt – a tanárok könnyen bolondulnak –, vagy a szülei egykori barátja. Ezért le kell ülnie vele, meg kell hallgatnia. Annál is inkább, mert Tóth Ferenc az ügyeletes tiszt aznap, ő élet és halál ura az őrsön. Na de akkor meg micsoda dolog, hogy a néni csak úgy leferikézi?! Ez nyilvánvalóan bosszantja a fiatal tisztet, aki kora ellenére szépen halad felfelé a ranglétrán.
No de, mint ügyeletes tisztnek feladata lenne, hogy a hatósághoz sopánkodni betévedt állampolgárokat eligazítsa, a panaszról jegyzőkönyvet vegyen fel, és azt kivizsgálja. Ám sem jegyzőkönyvről, sem vizsgálatról a Tóth Feri aznap hallani sem akarna. Álmos. Meg hát igazából rendes magyar ember lévén, szeretné úgy felvenni a fizetését, hogy azért a lehető legkevesebb produktumot kelljen előállítania.
Csupa feszültség ez a helyzet!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése