Micsoda szerencsétlenség – gondoltam, amikor először hallottam az alpinista Magas Tátrában történt balesetéről, mely vélhetően a Mount Everestet elsőként megmászó magyar jobb lábának maradandó sérülésével járt. Ismerve persze a média gyakori fogásait, az is felötlött bennem, a dolognak esetleg nagyobb a füstje, mint a lángja, és néhány hét múlva a hegymászó „csodával határos, szerencsés gyógyulása” kelti majd az újabb szenzációt.
Érthető tehát, mennyire elszégyelltem magam az amputáció hírének hallatán. Szegény – gondoltam immár –, az élete volt a hegymászás, és most a lábával együtt az álmainak is búcsút inthet. Álmomban sem jutott volna eszembe, hogy Erőss Zsolt megfontoltan latba véve az összes lehetséges előnyt és hátrányt éppen hegymászókarrierje érdekében gyakorlatilag egyszerűen levágatta a lábát. Számomra még egy hajvágatás is komoly dilemmákat vet fel, elképzelni sem tudom azt a fanatizmust, ami valakit az öncsonkításra vezet. Mert ne szépítsük, ez bizony az. Orvosi segédlettel elkövetve!
A műtét utáni képes beszámolókban Erőss Zsolt fáradtnak tűnt ugyan, de korántsem szomorúnak vagy elkeseredettnek. Ez különbözteti meg vajon különleges embert az átlagostól? Mérlegel, dönt és nem kételkedik, nem haboz, nem siránkozik, nem szerencsétlenkedik? Volt láb, nincs láb! A hegymászó azt nyilatkozta, nem akar olyan lábat, amin két év múlva talán el tud bicegni a sarki közértig. Ő bizony hegyeket akar mászni!
Eszembe jutottak Márk evangéliumának szavai: ha lábad megbotránkoztat, vágd le. Jobb sántán bemenned az életre, mint két lábbal a kárhozat olthatatlan tüzére kerülni. (Márk 9:45) Vajon Jézus erre gondolt? Ha valami megakadályoz abban, hogy a hivatásod gyakorold, ne vacakolj, szabadulj meg tőle és lépj tovább!
Orvosai szerint egyedül az amputáció biztosította, hogy Erőss a jövőben mozgatni tudja majd a térdét. Néhány hét múlva már járásgyakorlatokat kezdhet a lábprotézissel és lehet, hogy a nyolcezres csúcsokról sem kell lemondania.
Így vagy úgy, mindenesetre ehhez a döntéshez erős elhatározás kellett. Átlagember ilyet nem csinál. Igaz, átlagember nem mászik fel a világ tetejére sem, és vélhetően az orvosai sem ajánlják fel neki, azokat a lehetőségeket, melyeket Erőss Zsoltnak. Az átlagember talán nem is áll talpra fél évvel a csonkolás után, de semmiképpen sem azért, hogy edzeni kezdjen az újabb csúcs meghódítására.
Másfél évvel ezelőtt a magyar hegymászó egy Internetes hírportál vendége volt, ahol online kérdezhették az olvasók. Erőss válaszai magukért beszélnek. Szerintem a létfenntartáson túl kell, hogy legyenek olyan tevékenységek, melyekben megtaláljuk életünk magasabb rendű értelmét. Borotvaélen táncolunk, igyekeznünk kell mindig uralni a helyzetet. Meglepő, hogy állandóan kijjebb tudjuk tolni a határainkat, még akkor is, amikor erre már nem is számítunk. A hegymászást csak önmagunkért érdemes csinálni, és éreznünk kell, hogy mikor mennyire terhelhető a szervezetünk - nyilatkozta. Megdöbbentő, hogy az egyik látogató éppen a műlábú futóról kérdezte: engedné-e indulni őt az olimpián. Erőss szerint a „turbóvégtagok bevetése robotizálná a sportolókat” még szerencse mondja, hogy a hegymászásban nincs teljesítménykényszer, így lehetnek hendikepes mászók is, akik nagyszerű teljesítményeket érnek el. Talán ez is motiválhatta őt abban, hogy az amputáció mellett döntött. Így csak a jobb lábát veszítette el, az álmait végül megtarthatta. Méltósággal küzdhet tovább teljesítőképessége határainak feszegetésében.
Bármennyire is nagyszerű embernek tartom őt most, nem szívesen lennék a helyében. Nem vagyok biztos benne, hogy én ezt a próbatételt kiálltam volna. Igaz nem is vagyok alpinista. S hál’ istennek az alpinista felesége sem…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése