Zsófi - egy harmincas, független nő

Szegény Zsófi. Már egy órája itt vesztegel. Még nem adta fel, nyomogatja a gombokat, mintha bármit is tehetne azért, hogy beindítsa az elromlott szerkezetet. Megmenthetné végre valaki! Legutóbb öt perccel ezelőtt beszélt az operátorral, aki azzal bíztatta, hogy úton a segítség. De ezt ígérte tíz, húsz, sőt harminc perce is. Úgy tűnik, szegény kishúgom itt tölti a délelőttjét félúton a huszonhatodik és huszonhetedik emelet között. Valami állásinterjúra érkezett, a késés vélhetően nem fogja jó színben feltűntetni. De így jár az, aki ennyire be van sózva. Nagyon rendes munkája van. Fotós és cikkeket ír a National Geographic magazinnak. Más boldog lenne, de ő már unja. Rengeteget utazik, Afrika, Ázsia, Dél-Amerika, „Egzotikus országok, érdekes emberek, megindító sorsok”, valami ilyesmi a cikksorozata címe. Augusztusban végiggyalogolta az El Camino-t – nem a Francia utat, hanem a Camino del Norte-t, mert „azon nincs akkor tömeg”, mondta – és amióta hazajött a fejébe vette, hogy ő inkább séf akar lenni. Még csak a harmincas évei derekán jár, de ez lesz a negyedik hivatása.
Az érettségi után tanárképzőbe ment. Más azért jár oda, mert nem veszik fel a bölcsészkarra, de az én hugicám azzal állt elő, hogy ő kisgyerekeket akar tanítani, minél kisebbeket, mert őket még nem rontotta el teljesen a szocializáció. A szüleink a hajukat tépték, kitűnő érettségivel még a jogi karra is felvették volna, de Zsófi megmakacsolta magát. Végül három évig tanított, három különböző iskolában. Kiderült ugyanis, hogy a gyerekek cukik, édesek, de a kollégák minden módon keresztbe tettek a húgom kreatív próbálkozásainak. Ha újszerű ötleteit sikerült is az iskolavezetéssel elfogadtatnia, a megvalósítást a kollégái mindig meghiúsították valahogy. Végül feladta, beiratkozott a Vendéglátó-ipari Főiskolára.
Természetesen semmilyen hatással nem volt rá a szüleink siránkozása, hogy ha már gazdasági pálya, miért nem a közgáz … Mivel otthonról nem érkezett apanázs, Zsófi a főiskola négy éve alatt egy szuper belvárosi szállodában kamatoztatta páratlan szervezési képességét. A főnökei imádták a lelkesedését, a kollégáit elbűvölte az a hatalmas energia, amivel mindennek nekifogott. De már a második évben kiderült, hogy Zsófinak kevés ez a munka. Túlságosan sok a kötöttség, ahogy ő fogalmazott. A fősuli és a munka mellett elvégzett egy fotós tanfolyamot is, és azon a napon, amikor átvette a második diplomáját, felmondott a szállodában, hiába ajánlottak neki magas beosztást és jövedelmet.
Nem emlékeszem pontosan, hogyan került a magazinhoz, de őt ismerve nem tehetett sok vargabetűt. Öt éve utazgat a nagyvilágban, és készít képes riportokat, elsősorban azokban az országokban, amelyeket harmadik világnak nevezünk. Persze ezt is nagyon profi módon csinálja, a kiadó nemrég albumba gyűjtötte a legjobb munkáit. Végre a szüleink is megnyugodtak, hogy Zsófi megtalálta a neki való hivatást, azt a munkát, amelyik leköti a hiperaktivitását. Ám ő egyszer csak bejelentette, úgy döntött, ha már elvezte a vendéglátót, főzni akar az embereknek, mert rengeteg új ötlete van, és a zarándokúton számtalan izgalmas receptet talált ki. Szegényke éhezhetett, különben nem tudom, miért pont ételeken járt az esze…
Hát így került ebbe a liftbe. Amelyik órák óta feltartja őt abban, hogy a hegyeket megmozgató energiáját rázúdítsa a világra.
Aki nem ismeri őt, azt gondolhatná, hogy biztosan szenved vagy bosszankodik, hiszen egy ilyen örökké lendületben lévő ember nehezen tűrheti a bezártságot, és azt, hogy megakasztotta valami rajta kívül álló, nagyobb erő. De én tudom, hogy Zsófit az ilyen kis balesetek nem viselik meg. Szinte bármilyen szélsőséges körülményhez képes alkalmazkodni. Akár egy lakatlan szigeten, akár egy nyüzsgő metropolisz kellős közepén feltalálja magát.
Kevesen ismerik jól. Sok barátja van, de ezek nem igazán jó barátságok. A húgom könnyen ismerkedik, de szinte sosem nyílik meg teljesen senki előtt. Ha bizalmasan elmond valamit magáról, biztos lehetsz benne, hogy az számára az már nem is olyan fontos már. Azt az érzelmet már megélte, azt az élményt már feldolgozta. Mintha nem lenne szüksége senkire. A párkapcsolatai rendre zátonyra is futnak emiatt, alig akad olyan férfi, aki néhány hétnél tovább megmarad Zsófi mellett. Ráadásul a húgom nehezen is teremt párkapcsolatot. Nem tartja magát különösebben jó nőnek. Egyszer – tizenegy-két évesek lehettünk – Zsófi odabújt anyánkhoz, és azt mondta neki, „anyuci szeretnék olyan szép lenni, amilyen Te vagy”. Erre anyánk, aki valóban gyönyörű nő, ám mindig úgy érezte nem vitte ezzel semmire, azt válaszolta, hogy kettőnk közül én vagyok a szebb, és Zsófi vélhetően inkább az eszével fog érvényesülni. Apánk, akinek ekkor talán illett volna valami olyasmit motyognia, hogy de hát a Zsófi cica is nagyon szép gyermek, nem mondott semmit, mert ott sem volt. Így a húgom értelmi képességeinek méltatására szánt mondat örökre a külsejére vonatkoztatott kritikaként vésődött Zsófi elméjébe. Nagyon csalódott volt, mert ő akkor éppen nem okos, hanem szép akart lenni.
Szerintem, azóta is ezzel a démonnal küzd, és azzal, hogy amikor egy-egy területen – úgy tűnik – elérte a szakmai csúcspontot, fogja magát, és hátat fordít a sikereinek, még mindig anyánk ellen lázad, aki akkor régen csak az eszét dicsérte, és nem akarta őt szépnek látni. Ám mivel kettőnk közül igazából mindig Zsófi volt a jó gyerek, aki tipikus másodikként az anyatejjel itta magába, hogy kedvébe járjon minden előtte született családtagnak, annak idején is feltétel nélkül elfogadta anyánk vélelmezett állítását, és a mai napig szentül hiszi, hogy ő a külcsín tekintetében hendikeppel indult. Ezért sosem tartotta fontosnak a külsejét, sosem tanulta meg kiemelni az erősségeit, elrejteni a gyengeségeit, jól megélni a nőiességét, amivel nem akar, vagy nem tud a férfiakra hatást gyakorolni. Pedig nem szeret egyedül. Látszólag talpra esett, életre való, de én ismerem, tudom, mennyire elveszett, magányos. Nekem kellene rá vigyáznom, de már nem tudok mellette lenni. Emlékeszem, amikor elbúcsúztunk, Zsófi szorította a kezem, és azt zokogta, ne hagyj itt egyedül.
Szóval igazán megmenthetné már végre valaki, jöhetne egy délceg herceg, aki kiszabadítja ebből a liftnek álcázott elefántcsonttoronyból.

Özvegy Takácsné

Özvegy Takácsné a Harmat utca 3-ból lila otthonkában és az azzal harmonizáló narancsszín házicipőben, nagy szuszogva nyomul befelé a biztonsági ajtón. Szinte még az utcáról kiabálja az üvegablak mögött bambán ücsörgő ügyeletes tisztnek, hogy Ferike drága, a szomszéd Pista már megint figyeli a házamat, csak azt akarja kipuhatolni, hogy mikor nem vagyok otthon. A múltkor is, csak egy percre ugrottam át Rózsikához, és lelopkodta a száradni kitett fehérneműimet a madzagról. Ferikém, ez már nem bírható tovább!
Tóth Ferenc rendőrhadnagy kézfejével törölgeti a bajszát, hajnali szolgálatba lépése óta már a negyedik kávéját fogyasztja, de úgy érzi, még mindig túl fáradt ahhoz, hogy özvegy Takácsné panaszáradatát meghallgassa. Reggel fél nyolc van, még huszonkét és fél óra a szolgálatból. Nem fog ez így menni!

A helyzet azért érdekes, mert tudjuk, hogy özvegy Takácsné bolond, ám Tóth Ferenc hadnagynak kezdenie kell valamit vele, hiába nem fűlik hozzá a foga.
Takács néni vélhetően régi jó ismerőse, talán a tanára volt – a tanárok könnyen bolondulnak –, vagy a szülei egykori barátja. Ezért le kell ülnie vele, meg kell hallgatnia. Annál is inkább, mert Tóth Ferenc az ügyeletes tiszt aznap, ő élet és halál ura az őrsön. Na de akkor meg micsoda dolog, hogy a néni csak úgy leferikézi?! Ez nyilvánvalóan bosszantja a fiatal tisztet, aki kora ellenére szépen halad felfelé a ranglétrán.
No de, mint ügyeletes tisztnek feladata lenne, hogy a hatósághoz sopánkodni betévedt állampolgárokat eligazítsa, a panaszról jegyzőkönyvet vegyen fel, és azt kivizsgálja. Ám sem jegyzőkönyvről, sem vizsgálatról a Tóth Feri aznap hallani sem akarna. Álmos. Meg hát igazából rendes magyar ember lévén, szeretné úgy felvenni a fizetését, hogy azért a lehető legkevesebb produktumot kelljen előállítania.
Csupa feszültség ez a helyzet!

Az én történetem

Már az is rossz volt, ahogyan ez a mai nap elkezdődött, és a délután sem hozott jobbat, pedig a hivatalban szervezett jótékonysági vásár sokat ígért.
A „Biciklizz munkába” kampány keretében reggel kerékpárral indultam el itthonról. Nem csak a környezettudatos életmód indított arra, hogy mostanában két keréken közlekedem, de így legalább letudom a napi mozgásadagot is. A sok irodai ücsörgéstől ugyanis az elmúlt néhány évben szépen kikerekedtem. Reggel tehát a teszek-valamit-a-csinos-külsőmért lelkesítő gondolattal szálltam nyeregbe. A szokásos útvonalon haladtam, az Andrássyról a Nagymező utcán kanyarodtam le, majd be az Ó utcába és az Arany János utcai metrómegállóval szemben érkeztem a Bajcsyra. A túloldalra a Bank utcai zebrán szoktam átkelni, és mivel a kijelölt kerékpárút a másik oldalon van, néhány métert a járdán kerekezem. Gondoltam jobb, mint az autók között. Elég széles, elfér rajta gyalogos, kerékpáros egyaránt. Általában, de ma nem. Az egyik kapu előtt egy költöztető autó állt és foglalta el a járda jelentős részét. Ahogy elgurultam mellette a kapuból két gyanútlan néni lépett ki, az egyikük éppen elém. Nem számított arra, hogy kerékpáros is közlekedik a járdán, és nem nézett körül. A kormányom megakadt a néni testén, ő is, én is elvesztettük az egyensúlyunkat. A földre huppant, én meg mellé.
Először nagyon dühös voltam, amiért elém lépett. Aztán két mély levegővétel után az indulat elpárolgott, hiszen nem számított rá, hogy jövök, és ő is megsérülhetett. A haragom azonban újra éledt, amikor megszólalt, és kizárólag engem, és általában a száguldozó fiatalságot hibáztatta minden rosszért a világban. Nem gondolhatta komolyan, hogy az a hobbim, hogy a lehetséges sérülésekkel mit sem törődve védtelen nénikéket gázolok el a járdán! Persze felajánlottam, hogy amennyiben szükségesnek érzi, elkísérem az orvoshoz, nincs messze a rendelőintézet, de talán ez már nem fért bele a vad kerékpáros huligánokról alkotott elgondolásaiba, és elutasította a segítségemet.
Azt hiszem, az emberek általában hajlamosak arra, másokat hibáztassanak a velük megesett rossz dolgokért. Pedig talán sokkal előrébbmutató lenne, ha csak egy percig elgondolkodnának azon, hogy miért történt, ami történt. Nem hiszek a véletlenekben, szerintem mindennek oka van. Általában valami leckét kell megtanulnunk az életben. A tanulságot persze sokszor baromi nehéz felismerni. Jajgatni és mást hibáztatni a legkönnyebb. Természeten az adott esetben nem éreztem helyénvalónak, hogy filozófiai vitába bonyolódjam a nénivel. És természetesen remélem, hogy nem sérült meg nagyon, nem törött el semmije. Mindenestre az, hogy az ütközés után talpra állt, bíztató. Remélem, nem lett súlyosabb baja. Ami engem illet, a történtekből megtanultam, hogy az eddigieknél sokkal óvatosabban kell vezetnem. Ha nem tudok százszázalékosan koncentrálni és figyelni, akkor inkább biciklire se üljek. Ma mindenesetre metróval jöttem haza.
Délután ugyanis nagyon elfárasztott a jótékonysági vásár. A mi irodánktól és a hivatal dolgozói közül sokan érdeklődtek, de a többi biztos irodájától szinte alig jött el valaki. Talán nem tudják még mindig megbocsátani a főnökömnek az Egyabtiztos-t. Szomorú! Legalább a jó cél érdekében megpróbálhattak volna túllépni a sértődöttségükön. A bolhapiacból származó bevételt a Budai Speciális Szakiskola diákjainak ajánlottuk fel. Ez végre lehetett volna olyan ügy, ami újra összehozza a tisztelt jogvédők közösségét. Kata – a főszervező-társam – talán jobban elszomorodott, mint én. Egy igazán szép és megható megnyitó beszéddel készült arról, hogy ha közösen összefogunk valamiért, és egyszerre dobban a szívünk, akkor erősek vagyunk, és legyőzzük az akadályokat. Hát úgy tűnt, süket fülekre talált. Végül nagyjából százezer forintot gyűjtöttünk. Elég sok holmi – ruha, gyerekjáték, konyhafelszerelés – megmaradt. Ezeket felajánlottuk a Máltai Szeretetszolgálatnak, holnapután jönnek a zsákokért.