Szegény Zsófi. Már egy órája itt vesztegel. Még nem adta fel, nyomogatja a gombokat, mintha bármit is tehetne azért, hogy beindítsa az elromlott szerkezetet. Megmenthetné végre valaki! Legutóbb öt perccel ezelőtt beszélt az operátorral, aki azzal bíztatta, hogy úton a segítség. De ezt ígérte tíz, húsz, sőt harminc perce is. Úgy tűnik, szegény kishúgom itt tölti a délelőttjét félúton a huszonhatodik és huszonhetedik emelet között. Valami állásinterjúra érkezett, a késés vélhetően nem fogja jó színben feltűntetni. De így jár az, aki ennyire be van sózva. Nagyon rendes munkája van. Fotós és cikkeket ír a National Geographic magazinnak. Más boldog lenne, de ő már unja. Rengeteget utazik, Afrika, Ázsia, Dél-Amerika, „Egzotikus országok, érdekes emberek, megindító sorsok”, valami ilyesmi a cikksorozata címe. Augusztusban végiggyalogolta az El Camino-t – nem a Francia utat, hanem a Camino del Norte-t, mert „azon nincs akkor tömeg”, mondta – és amióta hazajött a fejébe vette, hogy ő inkább séf akar lenni. Még csak a harmincas évei derekán jár, de ez lesz a negyedik hivatása.
Az érettségi után tanárképzőbe ment. Más azért jár oda, mert nem veszik fel a bölcsészkarra, de az én hugicám azzal állt elő, hogy ő kisgyerekeket akar tanítani, minél kisebbeket, mert őket még nem rontotta el teljesen a szocializáció. A szüleink a hajukat tépték, kitűnő érettségivel még a jogi karra is felvették volna, de Zsófi megmakacsolta magát. Végül három évig tanított, három különböző iskolában. Kiderült ugyanis, hogy a gyerekek cukik, édesek, de a kollégák minden módon keresztbe tettek a húgom kreatív próbálkozásainak. Ha újszerű ötleteit sikerült is az iskolavezetéssel elfogadtatnia, a megvalósítást a kollégái mindig meghiúsították valahogy. Végül feladta, beiratkozott a Vendéglátó-ipari Főiskolára.
Természetesen semmilyen hatással nem volt rá a szüleink siránkozása, hogy ha már gazdasági pálya, miért nem a közgáz … Mivel otthonról nem érkezett apanázs, Zsófi a főiskola négy éve alatt egy szuper belvárosi szállodában kamatoztatta páratlan szervezési képességét. A főnökei imádták a lelkesedését, a kollégáit elbűvölte az a hatalmas energia, amivel mindennek nekifogott. De már a második évben kiderült, hogy Zsófinak kevés ez a munka. Túlságosan sok a kötöttség, ahogy ő fogalmazott. A fősuli és a munka mellett elvégzett egy fotós tanfolyamot is, és azon a napon, amikor átvette a második diplomáját, felmondott a szállodában, hiába ajánlottak neki magas beosztást és jövedelmet.
Nem emlékeszem pontosan, hogyan került a magazinhoz, de őt ismerve nem tehetett sok vargabetűt. Öt éve utazgat a nagyvilágban, és készít képes riportokat, elsősorban azokban az országokban, amelyeket harmadik világnak nevezünk. Persze ezt is nagyon profi módon csinálja, a kiadó nemrég albumba gyűjtötte a legjobb munkáit. Végre a szüleink is megnyugodtak, hogy Zsófi megtalálta a neki való hivatást, azt a munkát, amelyik leköti a hiperaktivitását. Ám ő egyszer csak bejelentette, úgy döntött, ha már elvezte a vendéglátót, főzni akar az embereknek, mert rengeteg új ötlete van, és a zarándokúton számtalan izgalmas receptet talált ki. Szegényke éhezhetett, különben nem tudom, miért pont ételeken járt az esze…
Hát így került ebbe a liftbe. Amelyik órák óta feltartja őt abban, hogy a hegyeket megmozgató energiáját rázúdítsa a világra.
Aki nem ismeri őt, azt gondolhatná, hogy biztosan szenved vagy bosszankodik, hiszen egy ilyen örökké lendületben lévő ember nehezen tűrheti a bezártságot, és azt, hogy megakasztotta valami rajta kívül álló, nagyobb erő. De én tudom, hogy Zsófit az ilyen kis balesetek nem viselik meg. Szinte bármilyen szélsőséges körülményhez képes alkalmazkodni. Akár egy lakatlan szigeten, akár egy nyüzsgő metropolisz kellős közepén feltalálja magát.
Kevesen ismerik jól. Sok barátja van, de ezek nem igazán jó barátságok. A húgom könnyen ismerkedik, de szinte sosem nyílik meg teljesen senki előtt. Ha bizalmasan elmond valamit magáról, biztos lehetsz benne, hogy az számára az már nem is olyan fontos már. Azt az érzelmet már megélte, azt az élményt már feldolgozta. Mintha nem lenne szüksége senkire. A párkapcsolatai rendre zátonyra is futnak emiatt, alig akad olyan férfi, aki néhány hétnél tovább megmarad Zsófi mellett. Ráadásul a húgom nehezen is teremt párkapcsolatot. Nem tartja magát különösebben jó nőnek. Egyszer – tizenegy-két évesek lehettünk – Zsófi odabújt anyánkhoz, és azt mondta neki, „anyuci szeretnék olyan szép lenni, amilyen Te vagy”. Erre anyánk, aki valóban gyönyörű nő, ám mindig úgy érezte nem vitte ezzel semmire, azt válaszolta, hogy kettőnk közül én vagyok a szebb, és Zsófi vélhetően inkább az eszével fog érvényesülni. Apánk, akinek ekkor talán illett volna valami olyasmit motyognia, hogy de hát a Zsófi cica is nagyon szép gyermek, nem mondott semmit, mert ott sem volt. Így a húgom értelmi képességeinek méltatására szánt mondat örökre a külsejére vonatkoztatott kritikaként vésődött Zsófi elméjébe. Nagyon csalódott volt, mert ő akkor éppen nem okos, hanem szép akart lenni.
Szerintem, azóta is ezzel a démonnal küzd, és azzal, hogy amikor egy-egy területen – úgy tűnik – elérte a szakmai csúcspontot, fogja magát, és hátat fordít a sikereinek, még mindig anyánk ellen lázad, aki akkor régen csak az eszét dicsérte, és nem akarta őt szépnek látni. Ám mivel kettőnk közül igazából mindig Zsófi volt a jó gyerek, aki tipikus másodikként az anyatejjel itta magába, hogy kedvébe járjon minden előtte született családtagnak, annak idején is feltétel nélkül elfogadta anyánk vélelmezett állítását, és a mai napig szentül hiszi, hogy ő a külcsín tekintetében hendikeppel indult. Ezért sosem tartotta fontosnak a külsejét, sosem tanulta meg kiemelni az erősségeit, elrejteni a gyengeségeit, jól megélni a nőiességét, amivel nem akar, vagy nem tud a férfiakra hatást gyakorolni. Pedig nem szeret egyedül. Látszólag talpra esett, életre való, de én ismerem, tudom, mennyire elveszett, magányos. Nekem kellene rá vigyáznom, de már nem tudok mellette lenni. Emlékeszem, amikor elbúcsúztunk, Zsófi szorította a kezem, és azt zokogta, ne hagyj itt egyedül.
Szóval igazán megmenthetné már végre valaki, jöhetne egy délceg herceg, aki kiszabadítja ebből a liftnek álcázott elefántcsonttoronyból.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése