A minap, amikor némi nyalánkságért a kamrában kutattam a lekváros üvegek között, halk motozásra lettem figyelmes. A nesz a második polcról érkezett. Óvatosan félrehúzva az ott terpeszkedő nehéz zsírosbödönt, megpillanthattam a zaj forrását. Aprócska kisegér majszolt egy darabka diót önfeledten.
- Hát te meg, mit torkoskodsz? - szegeztem neki a kérdést vádlón.
- Jaj! Rajtakaptál. - pironkodott az egérke. - Kérlek, ne mondd el a gazdasszonynak, mert ha megtudja, hogy itt lakom, kiteszi a csapdáit, és akkor el kell költöznöm, pedig már úgy megszerettem itt.
- Enyje, egérke! - ráztam meg felé a mutatóujjam. - A gazdasszony a nagymamám, mégsem titkolhatom el előtte, hogy dézsmálod az éléstárát.
- Kérlek szépen, nagyon kérlek! - fogta könyörgőre az apróság. - Ha nem árulsz el, cserébe mostantól fogva minden szombaton elmondok neked egy mesét.
Csábítónak tűnt az ajánlat. Bár még tépelődtem néhány percig, mégiscsak a nagyim készleteiről kellett döntenem, de végül belementem az alkuba, mert kíváncsi voltam, milyen meséket ismerhet a picinyke egérke.
Az okos Hamusz
A távoli keleten, a maláj őserdő mélyén, élt egyszer egy rokonom - kezdte a mesét a kisegér. Átlagos kis jószágvolt, szürke bundácskával, fekete gombszemekkel és hosszú pöndörödő farkincával, akárcsak én. Hamusz azonban olyan okos volt, hogy nem csak a többi egér, de a dzsungel valamennyi lakója hozzá fordult, ha megoldanivaló problémája akadt.
- Ugyan már - kotyogtam közbe -, hogyan lehet ilyen okos egy kisegér.
- Először is, ha megkérhetlek, ne sértegesd a fajtámat. Másodszor pedig, ha csendben maradsz, majd megtudod.
Egy szép napon, - folytatta a spejz lakó - Hamusz a folyó mellett sétálgatott, amikor észrevette, hogy a túlparti bokrokon mintha színesebbek, érettebbek lennének a gyümölcsök. „Ezt meg kell néznem közelebbről”, gondolta. Igen ám, de hogyan jusson át vízen?
- Hogy, hogy? Az egerek nem tudnak úszni?
- Ha állandóan közbevágsz, nem tudom befejezni a mesét! - ripakodott rám új barátom.
Mert ugyan – ahogyan azt mindenki tudja – az egerek remek úszók, a folyóban hatalmas, éhes krokodilok éltek, és Hamusz nem kívánta az ebédjükként végezni. Ám nemhiába tartották őt az őserdő legokosabb lakójának. Rövidke elmélkedés után már tudta is a megoldást.
- Cipő, cipő! - kezdte kiabálni fel s alá sétálgatva a parton.
A lármára hamarosan megjelent a krokodilok hatalmas vezére.
- Mit ordibálsz mihaszna? Nem félsz, hogy menten felzabállak? - förmedt rá az egérre.
- Ne haragudj hatalmas vezér, hogy zavarlak - mondta hízelgő hangon a ravasz Hamusz. - A maharadzsa küldött hozzád. Fényes lakomára invitál téged és a társaidat, és arra kért, számoljalak meg benneteket. Nem szeretné, ha csak egy is közületek éhesen távozna a palotából, mert a szakácsok elszámolták az adagokat. Kérlek, hívd ide a többieket, és sorakozzatok fel a folyóban innen a túlpartig.
Az óriási, de ostoba állat, aki már-már a szájában érezte a finom fogásokat, összehívta hát a krokodilokat. Amikor azok felsorakoztak, az egérke így szólt:
- Most megszámollak benneteket, de nehogy megegyetek, mert akkor elvétem a számolást.
Azzal az egérke ráugrott az első hátára.
- Egy - kiáltotta, majd átugrott a következőjére - kettő, - a következőjére - három - és így tovább, míg át nem ért a folyón. Odaát visszafordult, végigsimított huncut kis bajuszán, és így kiáltott:
- Köszönöm, hogy átjöhettem a hátatokon ide, ahol sokkal szebbek és érettebbek a gyümölcsök. Ezentúl itt fogok élni, hála nektek.
Cipő, a krokodilok vezére nagyon megdühödött.
- Micsoda?! Nincs semmiféle lakoma? Becsaptál minket, ezért meglakolsz! - üvöltötte magából kikelve.
- Ugyan már, Cipő, csak téged csaptalak be - mosolygott ravaszul az egérke, majd hátat fordított a felbőszült krokodilnak, és peckesen besétált az erdőbe.
A krokodilok elfordultak a vezérüktől. Csalódtak benne, hiszen fényes lakomát ígért nekik, ám végül kiderült, csak egy ostoba hólyag, akit még egy kisegér is rá tud szedni.
- Nos, tetszett? - kérdezte a kamralakó.
- Ugyan egérke, te komolyan azt hiszed, hogy a szürke kisemberek túljárhatnak a hatalmasok eszén?
Ő bólintott, én rákacsintottam.
- Na, akkor jól figyelj! Nagyiiii, egééééér! - zendítettem rá fejhangon.
Mire a nagymamám odaért, az apró jövevény már hét-határon túljárt. Talán a Károly bácsi kukoricásába költözött, vagy a Karola néni konyhakertjébe. Nem tudom. Az mindenestre biztos, hogy a kamránkban többet nem láttam, hiába vártam rá szombatonként.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése