Utazók

Helyszín egy BKV busz, korán reggel. Hárman utaznak, csendesen, maguk elé bámulva.
Utasok jönnek, mennek, beszélnek, de nem egymáshoz, magukban.
Sorsok elevenednek meg a buszon, egyesek interakcióba lépnek egymással egy-egy mondat erejéig, de alapvetően mintha semmi értelme nem lenne a sok kimondott gondolatnak.
A zavaros kakofóniából néhány megálló múlva egyszerre csak harmónia keletkezik, az elmondott problémák egésszé, a mai magyar aktuális társadalomképpé állnak össze, majd ismét szétesik a „kommunikáció” a sokféle gondolatfoszlány, mint apró üveggolyók szerte-szét gurulnak.
Minden utas megy a dolgára, visszamerül belső világába.

A buszon már ül néhány utas. Egy aktatáskás férfi középtájon, egy rosszöltözetű hajléktalan a sarokban, egy idős asszony nagy csomagokkal

Fiatal lány farmerban és egyszerű, de ropogósra vasalt fehér pólóban, szaladva érkezik, felugrik a buszra:
Nem emlékszem, kihúztam-e a vasalót. Most már persze nem fordulok vissza, elkésnék. Remélem, kihúztam. Különben is a rácson hagytam, nem fog felgyulladni semmi. Csak jó sokat fogyaszt, ha bekapcsolva hagytam. Mennyi áramot vajon? És mennyibe fog az kerülni? Mindig ez van!... A francba!

Aktatáskás középkorú férfi, kissé gyűrött ingben, félre csúszott nyakkendővel ücsörög egy duplaülésen:
Minden rendben. Nem fogok kiborulni. Minden rendben, nem fogok kiborulni. Nem fogok kiborulni. Azt mondta, ez most csak ideiglenes, szüksége van egy kis időre. A gyerekeket sem vitte magával, ez is bizonyítja, hogy vissza fog jönni. Össze kell szednem magam, nem láthatják bent, hogy valami nincs rendben. Hét ember számít rám, éppen most, nem omolhatok össze.

Közben a sarokban lévő ülésen egy hajléktalan férfi hosszú koszos, szakadt balon kabátban ücsörög. Nem szól, csak kivesz az egyik mocskos szatyrából egy gumibabát és elkezdi felfújni. Egyelőre senki nem törődik vele.

Anya száll fel, mindkét kezével egy-egy kisgyereket vezet. A gyerekek hangoskodnak.