Egérke meséje - fabula

A minap, amikor némi nyalánkságért a kamrában kutattam a lekváros üvegek között, halk motozásra lettem figyelmes. A nesz a második polcról érkezett. Óvatosan félrehúzva az ott terpeszkedő nehéz zsírosbödönt, megpillanthattam a zaj forrását. Aprócska kisegér majszolt egy darabka diót önfeledten.
- Hát te meg, mit torkoskodsz? - szegeztem neki a kérdést vádlón.
- Jaj! Rajtakaptál. - pironkodott az egérke. - Kérlek, ne mondd el a gazdasszonynak, mert ha megtudja, hogy itt lakom, kiteszi a csapdáit, és akkor el kell költöznöm, pedig már úgy megszerettem itt.
- Enyje, egérke! - ráztam meg felé a mutatóujjam. - A gazdasszony a nagymamám, mégsem titkolhatom el előtte, hogy dézsmálod az éléstárát.
- Kérlek szépen, nagyon kérlek! - fogta könyörgőre az apróság. - Ha nem árulsz el, cserébe mostantól fogva minden szombaton elmondok neked egy mesét.
Csábítónak tűnt az ajánlat. Bár még tépelődtem néhány percig, mégiscsak a nagyim készleteiről kellett döntenem, de végül belementem az alkuba, mert kíváncsi voltam, milyen meséket ismerhet a picinyke egérke.

Az okos Hamusz
A távoli keleten, a maláj őserdő mélyén, élt egyszer egy rokonom - kezdte a mesét a kisegér. Átlagos kis jószágvolt, szürke bundácskával, fekete gombszemekkel és hosszú pöndörödő farkincával, akárcsak én. Hamusz azonban olyan okos volt, hogy nem csak a többi egér, de a dzsungel valamennyi lakója hozzá fordult, ha megoldanivaló problémája akadt.

- Ugyan már - kotyogtam közbe -, hogyan lehet ilyen okos egy kisegér.
- Először is, ha megkérhetlek, ne sértegesd a fajtámat. Másodszor pedig, ha csendben maradsz, majd megtudod.

Egy szép napon, - folytatta a spejz lakó - Hamusz a folyó mellett sétálgatott, amikor észrevette, hogy a túlparti bokrokon mintha színesebbek, érettebbek lennének a gyümölcsök. „Ezt meg kell néznem közelebbről”, gondolta. Igen ám, de hogyan jusson át vízen?

- Hogy, hogy? Az egerek nem tudnak úszni?
- Ha állandóan közbevágsz, nem tudom befejezni a mesét! - ripakodott rám új barátom.

Mert ugyan – ahogyan azt mindenki tudja – az egerek remek úszók, a folyóban hatalmas, éhes krokodilok éltek, és Hamusz nem kívánta az ebédjükként végezni. Ám nemhiába tartották őt az őserdő legokosabb lakójának. Rövidke elmélkedés után már tudta is a megoldást.
- Cipő, cipő! - kezdte kiabálni fel s alá sétálgatva a parton.
A lármára hamarosan megjelent a krokodilok hatalmas vezére.
- Mit ordibálsz mihaszna? Nem félsz, hogy menten felzabállak? - förmedt rá az egérre.
- Ne haragudj hatalmas vezér, hogy zavarlak - mondta hízelgő hangon a ravasz Hamusz. - A maharadzsa küldött hozzád. Fényes lakomára invitál téged és a társaidat, és arra kért, számoljalak meg benneteket. Nem szeretné, ha csak egy is közületek éhesen távozna a palotából, mert a szakácsok elszámolták az adagokat. Kérlek, hívd ide a többieket, és sorakozzatok fel a folyóban innen a túlpartig.
Az óriási, de ostoba állat, aki már-már a szájában érezte a finom fogásokat, összehívta hát a krokodilokat. Amikor azok felsorakoztak, az egérke így szólt:
- Most megszámollak benneteket, de nehogy megegyetek, mert akkor elvétem a számolást.
Azzal az egérke ráugrott az első hátára.
- Egy - kiáltotta, majd átugrott a következőjére - kettő, - a következőjére - három - és így tovább, míg át nem ért a folyón. Odaát visszafordult, végigsimított huncut kis bajuszán, és így kiáltott:
- Köszönöm, hogy átjöhettem a hátatokon ide, ahol sokkal szebbek és érettebbek a gyümölcsök. Ezentúl itt fogok élni, hála nektek.
Cipő, a krokodilok vezére nagyon megdühödött.
- Micsoda?! Nincs semmiféle lakoma? Becsaptál minket, ezért meglakolsz! - üvöltötte magából kikelve.
- Ugyan már, Cipő, csak téged csaptalak be - mosolygott ravaszul az egérke, majd hátat fordított a felbőszült krokodilnak, és peckesen besétált az erdőbe.
A krokodilok elfordultak a vezérüktől. Csalódtak benne, hiszen fényes lakomát ígért nekik, ám végül kiderült, csak egy ostoba hólyag, akit még egy kisegér is rá tud szedni.

- Nos, tetszett? - kérdezte a kamralakó.
- Ugyan egérke, te komolyan azt hiszed, hogy a szürke kisemberek túljárhatnak a hatalmasok eszén?
Ő bólintott, én rákacsintottam.
- Na, akkor jól figyelj! Nagyiiii, egééééér! - zendítettem rá fejhangon.
Mire a nagymamám odaért, az apró jövevény már hét-határon túljárt. Talán a Károly bácsi kukoricásába költözött, vagy a Karola néni konyhakertjébe. Nem tudom. Az mindenestre biztos, hogy a kamránkban többet nem láttam, hiába vártam rá szombatonként.

Volvóval, az valami

Eléggé kivagyok, nem tudom, meddig bírom. Minden reggel még sötétbe’ jövök el hazulról, alig látom a családot.
Húzzá’ innen baszd meg! – elém vág, azt nyom egy satut. Ha nem tudsz vezetni, maradnál inkább otthon. Vagy jönnél busszal! Azt persze derogál, mi?! Alátolják ezeknek a nagy verdát, de közlekedni nem tudnak. Rohadt, kikent jött-mentek! Kapják a nagy zsetont a hibi-limbi melóér’. Egész nap meresztgetik a seggüket az irodában, felelősség persze nuku. Én meg, ha egy nagyobbat fékezek, azt seggre esik valaki, mehetek páv-vizsgára.
Na meg persze kurvára lenéznek, ahhoz is értenek. A múltkor a bankban a nyakkendős majom váratott vagy másfél órát, mire kibökte, hogy nem jó papírokat hoztam, nem kapom meg a kölcsönt. Az asszony meg óbégat otthon, hogy ezt sem lehet rám bízni. Aztán csodálkozik, hogy már fel sem áll.
Pedig szeretném, ha hagyná, ha nem fenyegetőzne állandóan azzal, hogy elhagy. Haragszok rá ilyenkor, mer’ a gyerekek előtt mégse’ kéne. Azon már nem is csodálkozok, amikor azok is azt csinálják, amit az anyjuktól látnak. Hisztiznek, hogy ez kell, az kell. De ha egyszer nem futja rá!... Keresnék én többet, vállalok túlórát, amennyit csak lehet. De itt nincs fusizás, mint a Janóéknál a gyárban. Herótom van, mikor rákezdi az asszony, hogy a Janó bezzeg mennyit visz haza.
- D. porta! - Ennek a szarnak is most kellett bekrepálnia. Kiszárad a szám mire bemondom a sok megállót. Majd innom kell rá, pedig nem hoztam csak fél liter kólát. Most vehetek a Kökin, tripla árér’. Úgyis kell parizer meg kifli is. Amióta a Julit kirúgták a csemegéből, nem csomagol uzsonnát. Pedig ezen is spórolhatnánk, a fene a jó dolgát. Nyavalyogni azt tud, meg verni az asztalt, hogy vigyek többet haza. Meg ellenem nevelni a Palikát meg a kicsi Julit.
Ne fussál baba, megvárlak. Nem vagyok én olyan bunkó, aki pont az orrod előtt csukja be. Ezeket bírom, amelyikek innen az egyesről jönnek-mennek. Hálásabbak is, ha megvárom őket. Bezzeg a bazári bohócok a kettesen. Repülőre van pénzük, de a taxira már nem adnak. Hogy a fene egye őket is. Ha egyszer nyerek a lottón, elviszem az asszonyt külföldre én is. Olaszba a tengerhez, vagy ha sokat nyerek, Amerikába. Na, oda csak repülővel lehet. Felülünk majd mink is a Ferihez vagy a Bélához, azt ott vigyorgunk a sok cók-mókkal. Fenéket! Én a Julit taxival hozom, az már egyszer biztos.
Nahát, ez a spinkó hogy’ mosolyog! – Hát téged meg mi lelt, cicám?! Bejövök neked, mi?!
Persze, akárhogy is van, nem cserélnék én még az államminiszterrel sem. A Palika meg a kicsi Juli kárpótolnak minden kínlódásért. Mikor hazamegyek, elém futnak: mit hoztál ma, Apuci? - tartják a kis kezüket. Olyan édesek. Jaj, el ne felejtsem, ma én megyek értük az iskolába. A Julinak valami felvételije van a Tesconál. Amilyen ügyes, biztosan megkapja azt az állást, és akkor majd minden rendben lesz.
Meg aztán bíznak bennem a cégnél is, talán hamarosan emelést is kapok. Na meg mégiscsak egy Volvón ülök, nem egy szutyok Ikaruson!...
(A tárcanovella sorozat 2. része, a többi még nem készült el.)

Hatrészes tárcanovella tervezet

A központi téma a mosoly. Olyan, mint valami fertőzés. Aki megkapja, akire rámosolyognak ezzel a bűvös mosollyal, egészen más színben látja az életét, mint addig.
Az elbeszélő egyes szám első személyben minden egyes novellában a főszereplő maga. Az ő szemszögéből látjuk a helyzetét, és érzékeljük a mosoly okozta változást.

1. rész:
Egy lány éppen hazatér Ázsiából (Kambodzsából), ahová szakítása miatti magánéleti válsága elől menekült. Három hónapot töltött ott, önkéntesként dolgozott egy kórházban. Sok nyomort és nehéz emberi sorsot látott. Azt tapasztalta, hogy a nyomorúság ellenére az ázsiai emberek kedvesek, sokkal kiegyensúlyozottabbak, mint a magyarok, és sokkal többet mosolyognak.
A magyarok nem mosolyognak – gondolja a lány –, ha az utcán rámosolyogsz valakire, nagyon valószínű, hogy bolondnak néz. Elhatározza, hogy megpróbál ezen változtatni, és a hazahozott mosolyt megosztja valakivel. A 200-as reptéri busz sofőrjét választja. őt ajándékozza meg a mosollyal.

2. rész
A buszsofőrnek romokban a családi élete, a felesége válni akar, a gyerekek nem tisztelik. Szeretne nekik anyagi jólétet, érzelmi biztonságot adni, de kevés a fizetése, emiatt állandóan szorong, hőbörög.
Amikor a lány rámosolyog – megfertőzi – egészen más színben látja meg az életét, rájön, hogy sok minden a hozzáállásán múlik, és van kiút a boldogtalanságból. Amikor a gyerekeiért megy az iskolába, a mosolyt tovább adja a tanár néninek.

3. rész
A tanító néni úgy érzi, nincsenek eszközei a gyerekek megnevelésére. Az osztályába járó kisdiákok egyetlen feltett szándéka, hogy őt kiborítsák. Annak idején, a főiskolán nem készítették fel a rengeteg ördögi kis teremtmény gonoszságára. Az iskola vezetése sem áll mellé, amikor segítséget kér.
Amikor az egyik diákjának apja rámosolyog, elhatározza, hogy nem gyötri tovább sem magát, sem a gyerekeket, elhagyja a tanári pályát, és megvalósítja élete nagy álmát, cukrászdát nyit. Annyira jókedvű, hogy hazafelé a metróban rámosolyog a kolduló hajléktalanra.

4. rész
A hajléktalan régóta él az utcán, cipeli sorsa terheit. A mosoly hatására elhatározza, hogy bemegy végre a hajléktalanszállóra, beszél a szociális munkással, elfogadja a segítségét.

5. rész
A szociális munkáslány rengeteget dolgozik. Úgy érzi, lélekölő a munkája. A hajléktalan mosolyának hatására azonban megérti, hogy miért fontos, amit tesz, hogyan segíthet az embereken. Hazafelé rámosolyog a szomszédjában lakó – nemrég beköltözött – férfire.

6. rész
A szomszéd, író. Írói válságban. Nem tudja, miről írhatna, nemrégen lépett ki egy hosszú kapcsolatból, a szakítás megviselte. A szomszéd lány mosolyától ihletet kap, és egy novellát ír a bűvös mosolyról. (A végén megtudjuk azt is, hogy az első részben megismert lány az író volt barátnője.)

„Térdtől lefelé amputálták Erőss Zsolt hegymászó jobb lábát.”

Micsoda szerencsétlenség – gondoltam, amikor először hallottam az alpinista Magas Tátrában történt balesetéről, mely vélhetően a Mount Everestet elsőként megmászó magyar jobb lábának maradandó sérülésével járt. Ismerve persze a média gyakori fogásait, az is felötlött bennem, a dolognak esetleg nagyobb a füstje, mint a lángja, és néhány hét múlva a hegymászó „csodával határos, szerencsés gyógyulása” kelti majd az újabb szenzációt.
Érthető tehát, mennyire elszégyelltem magam az amputáció hírének hallatán. Szegény – gondoltam immár –, az élete volt a hegymászás, és most a lábával együtt az álmainak is búcsút inthet. Álmomban sem jutott volna eszembe, hogy Erőss Zsolt megfontoltan latba véve az összes lehetséges előnyt és hátrányt éppen hegymászókarrierje érdekében gyakorlatilag egyszerűen levágatta a lábát. Számomra még egy hajvágatás is komoly dilemmákat vet fel, elképzelni sem tudom azt a fanatizmust, ami valakit az öncsonkításra vezet. Mert ne szépítsük, ez bizony az. Orvosi segédlettel elkövetve!
A műtét utáni képes beszámolókban Erőss Zsolt fáradtnak tűnt ugyan, de korántsem szomorúnak vagy elkeseredettnek. Ez különbözteti meg vajon különleges embert az átlagostól? Mérlegel, dönt és nem kételkedik, nem haboz, nem siránkozik, nem szerencsétlenkedik? Volt láb, nincs láb! A hegymászó azt nyilatkozta, nem akar olyan lábat, amin két év múlva talán el tud bicegni a sarki közértig. Ő bizony hegyeket akar mászni!
Eszembe jutottak Márk evangéliumának szavai: ha lábad megbotránkoztat, vágd le. Jobb sántán bemenned az életre, mint két lábbal a kárhozat olthatatlan tüzére kerülni. (Márk 9:45) Vajon Jézus erre gondolt? Ha valami megakadályoz abban, hogy a hivatásod gyakorold, ne vacakolj, szabadulj meg tőle és lépj tovább!
Orvosai szerint egyedül az amputáció biztosította, hogy Erőss a jövőben mozgatni tudja majd a térdét. Néhány hét múlva már járásgyakorlatokat kezdhet a lábprotézissel és lehet, hogy a nyolcezres csúcsokról sem kell lemondania.
Így vagy úgy, mindenesetre ehhez a döntéshez erős elhatározás kellett. Átlagember ilyet nem csinál. Igaz, átlagember nem mászik fel a világ tetejére sem, és vélhetően az orvosai sem ajánlják fel neki, azokat a lehetőségeket, melyeket Erőss Zsoltnak. Az átlagember talán nem is áll talpra fél évvel a csonkolás után, de semmiképpen sem azért, hogy edzeni kezdjen az újabb csúcs meghódítására.
Másfél évvel ezelőtt a magyar hegymászó egy Internetes hírportál vendége volt, ahol online kérdezhették az olvasók. Erőss válaszai magukért beszélnek. Szerintem a létfenntartáson túl kell, hogy legyenek olyan tevékenységek, melyekben megtaláljuk életünk magasabb rendű értelmét. Borotvaélen táncolunk, igyekeznünk kell mindig uralni a helyzetet. Meglepő, hogy állandóan kijjebb tudjuk tolni a határainkat, még akkor is, amikor erre már nem is számítunk. A hegymászást csak önmagunkért érdemes csinálni, és éreznünk kell, hogy mikor mennyire terhelhető a szervezetünk - nyilatkozta. Megdöbbentő, hogy az egyik látogató éppen a műlábú futóról kérdezte: engedné-e indulni őt az olimpián. Erőss szerint a „turbóvégtagok bevetése robotizálná a sportolókat” még szerencse mondja, hogy a hegymászásban nincs teljesítménykényszer, így lehetnek hendikepes mászók is, akik nagyszerű teljesítményeket érnek el. Talán ez is motiválhatta őt abban, hogy az amputáció mellett döntött. Így csak a jobb lábát veszítette el, az álmait végül megtarthatta. Méltósággal küzdhet tovább teljesítőképessége határainak feszegetésében.
Bármennyire is nagyszerű embernek tartom őt most, nem szívesen lennék a helyében. Nem vagyok biztos benne, hogy én ezt a próbatételt kiálltam volna. Igaz nem is vagyok alpinista. S hál’ istennek az alpinista felesége sem…