Utazók

Helyszín egy BKV busz, korán reggel. Hárman utaznak, csendesen, maguk elé bámulva.
Utasok jönnek, mennek, beszélnek, de nem egymáshoz, magukban.
Sorsok elevenednek meg a buszon, egyesek interakcióba lépnek egymással egy-egy mondat erejéig, de alapvetően mintha semmi értelme nem lenne a sok kimondott gondolatnak.
A zavaros kakofóniából néhány megálló múlva egyszerre csak harmónia keletkezik, az elmondott problémák egésszé, a mai magyar aktuális társadalomképpé állnak össze, majd ismét szétesik a „kommunikáció” a sokféle gondolatfoszlány, mint apró üveggolyók szerte-szét gurulnak.
Minden utas megy a dolgára, visszamerül belső világába.

A buszon már ül néhány utas. Egy aktatáskás férfi középtájon, egy rosszöltözetű hajléktalan a sarokban, egy idős asszony nagy csomagokkal

Fiatal lány farmerban és egyszerű, de ropogósra vasalt fehér pólóban, szaladva érkezik, felugrik a buszra:
Nem emlékszem, kihúztam-e a vasalót. Most már persze nem fordulok vissza, elkésnék. Remélem, kihúztam. Különben is a rácson hagytam, nem fog felgyulladni semmi. Csak jó sokat fogyaszt, ha bekapcsolva hagytam. Mennyi áramot vajon? És mennyibe fog az kerülni? Mindig ez van!... A francba!

Aktatáskás középkorú férfi, kissé gyűrött ingben, félre csúszott nyakkendővel ücsörög egy duplaülésen:
Minden rendben. Nem fogok kiborulni. Minden rendben, nem fogok kiborulni. Nem fogok kiborulni. Azt mondta, ez most csak ideiglenes, szüksége van egy kis időre. A gyerekeket sem vitte magával, ez is bizonyítja, hogy vissza fog jönni. Össze kell szednem magam, nem láthatják bent, hogy valami nincs rendben. Hét ember számít rám, éppen most, nem omolhatok össze.

Közben a sarokban lévő ülésen egy hajléktalan férfi hosszú koszos, szakadt balon kabátban ücsörög. Nem szól, csak kivesz az egyik mocskos szatyrából egy gumibabát és elkezdi felfújni. Egyelőre senki nem törődik vele.

Anya száll fel, mindkét kezével egy-egy kisgyereket vezet. A gyerekek hangoskodnak.

Hay János: A gyerek

A gyerek egy vidéki főiskolára került. A város nem lényeges: Budapest felől ugyanolyan istenhátamögötti helynek látszik mindegyik. Aki vidéki városba kerül, a nemlétbe zuhan bele, melyben minden olyan, mint az állatok a természettudományi múzeumban: akár az igaziak, csak nem mozognak, a szemük pedig üveg, amin csak a külső fény csillan meg, belülről nem süt át semmi. Erre gondolt a gyerek az első napokban, az állomásmelletti kocsmában ahol okosra itta magát. Mert az alkohol még a két-ismeretlenes egyenleteket is megoldja belül, nem még az életet.
A gyerek az első évben valójában keveset töltött ebben a nemlétben, mert hamarosan telefont kapott otthonról az apjáról, s ez kötelezettségeket rótt rá, amelyek elszólították. Így aztán alig tudott foglalkozni azzal a reménytelen szerelemmel, amit már az első napon, mint érzelmi irányt meghatározott magának, s mely tárgyául kinézte az évfolyamból azt a lányt, aki elég szépnek és okosnak tűnt ahhoz, hogy megszerzése reménytelen tessen. Nem mintha az ő küllemével a többi lánynál nagyobb eséllyel indult volna. De hát minek tervezne romániai utat az ember, ha tudja, hogy oda sincs pénze eljutni, akkor legyen inkább India vagy Kína, ezeknek legalább súlya van, ha beszél róla.
A lányt, aki mindenkinek tetszett, végül egy magyar-töris fiú szerezte meg, aki azt ígérte neki, hogy majd bevezeti Budapesten a jobb társaságokba. Ahol az intellektuális harmincas hősök, akik a nagymamáktól örökölt belvárosi nagylakásokban dekkoltak illegális sajtómunkát végeztek, konspiratív találkákat szerveztek, vagy éppen elősegítették a fiatal, tiszta és impulzív gondolkodású egyetemista lányokat abban, hogy nyissanak a világra. Később ezek a hősök zsíros állásokba kerültek, jelentős hivatalok, fontos intézmények és hatalmas vállalatok élére, olyan pozíciókba, amelyek ellen korábban küzdöttek. Néhányan persze közülük is perifériára sodródtak, tartva azt az alapvető törvényt, hogy mindenki nem férhet a húsosfazékhoz. Ezek a letűnt hősök már csak csellel és zsarolással kaphatták meg a fiatal lányokat. De ez már egy teljesen más társadalmi berendezkedés keretei között történt, ami a magántőke és a népképviselet szentségére épült, ekként erkölcsileg nem volt megkérdőjelezhető.
Ebbe a társaságba ígért belépőt a fiú, aki végül megszerezte azt a lányt. A lány örült, de sokáig nem élvezhette ezt, mert alighogy elkezdtek odajárni, a fiú furcsa fájdalmakat észlelt a fejében. A vizsgálat kiderítette, hogy tumor, amit kivágott az orvos, aki az ügyeletben, amit az ápolónők segítettek kibírni, néha lecsúsztatott egy-egy üveg viszkit, és aki nem merte hazavinni a nejének húsaprításhoz azokat, a remek kis szikéket és fűrészkéket, melyekkel operált, mert a lopás az mégiscsak bűn. A tumor azonban visszanőtt, és a lány végül egyedül maradt. Először egy férfivel állt össze, aki féltékenységében sokszor nyolc napon túl gyógyuló sebeket ejtett rajra. Akkor bezárta, hogy ne mehessen orvoshoz, mert bár az orvosok is többnyire férfiak, ők is verik az asszonyt, de mi van, ha akad köztük egy nő vagy egy buzi. Amikor a lány megszabadult ettől a férfitől, megismerkedett egy amerikai zenész sráccal. Összeházasodtak, de csak egy évig éltek együtt, akkor a srác inkább a basszusgitárosához költözött. Ezzel némi örömöt szerzett a lány itthon maradt barátnőinek, akik már megijedtek, hogy a lány az amerikai házassággal végül mégis révbe jut.
Ezt a lányt nézte ki magának a gyerek, de nem tudott ezzel a reménytelen szerelmemmel érdemben foglalkozni, mert az anyja hazahívta. Az apjának megduzzadta a lába, megoperálták. Amit kivágtak, elküldték szövettanra, és megállapították róla, hogy szarkóma. A gyerek a vidéki városból azért tért haza, hogy nézze a féllábú apját, akinek a szemében megtört a fény, de mégsem adta fel, és háromszor kopaszodott meg a kezelések hatására. Akkor is épp kopasz volt, mikor végül meghalt. Ezért aztán az asszony nem is engedte, hogy a koporsót kinyissák, s így az emberek csak találgathattak, milyenné vált a lélektől megfosztott test.

Bartha Rita - Sebestyén és az Álomhivatal

A mese főhőse Pongor Sebestyén, aki trikóból kizárólag szürkét hord, zokniból azonban minden napra más színű kerül a lábára. Sebestyén két hete álmatlanságban szenvedve rója Csudapest utcáit. Egyik éjjel egy fura hirdetésre lesz figyelmes: az Alvászati- és Álomhivatal szenderküldöncöket keres, rendes hivatali idő: este 8-tól hajnal 5-ig. Szolgálati kerékpár biztosítva!
- Micsoda lehetőség - gondolja Pongor úr - jobb, mint az éjjeli őrködés - és még aznap éjjel jelentkezik a megadott címen.
A felvételi bizottság előtt nincs nehéz dolga, kiderül, hogy ő az egyetlen jelentkező. Később azt is megtudjuk, hogy ez nem véletlen. Sebestyén a legalkalmasabb személy ugyanis arra, hogy leleplezze a Hivatal ármánykodását, cselszövését és fondorlatait.
A munka egyszerű. A szenderküldönc feladata, hogy a körzetében minden éjjel házhoz vigye az álmokat, és begyűjtse a párna alatt lakó álommanók és -tündérek aznapi feljegyzéseit.
Álmaink tehát apró tea filterekben érkeznek, tervezettek és ellenőrzöttek. De miért nem álmodhatunk szabadon? És mi történik akkor, ha hiba csúszik a gépezetbe, és a szenderküldönc – véletlenül vagy szándékosan – összekeveri az álmokat?
A magával ragadó történet éppen olyan színes, mint a főhős zokni gyűjteménye.
Ha elkészül, kicsik és nagyok kedvence lesz, ebben biztos vagyok!

Egérke meséje - fabula

A minap, amikor némi nyalánkságért a kamrában kutattam a lekváros üvegek között, halk motozásra lettem figyelmes. A nesz a második polcról érkezett. Óvatosan félrehúzva az ott terpeszkedő nehéz zsírosbödönt, megpillanthattam a zaj forrását. Aprócska kisegér majszolt egy darabka diót önfeledten.
- Hát te meg, mit torkoskodsz? - szegeztem neki a kérdést vádlón.
- Jaj! Rajtakaptál. - pironkodott az egérke. - Kérlek, ne mondd el a gazdasszonynak, mert ha megtudja, hogy itt lakom, kiteszi a csapdáit, és akkor el kell költöznöm, pedig már úgy megszerettem itt.
- Enyje, egérke! - ráztam meg felé a mutatóujjam. - A gazdasszony a nagymamám, mégsem titkolhatom el előtte, hogy dézsmálod az éléstárát.
- Kérlek szépen, nagyon kérlek! - fogta könyörgőre az apróság. - Ha nem árulsz el, cserébe mostantól fogva minden szombaton elmondok neked egy mesét.
Csábítónak tűnt az ajánlat. Bár még tépelődtem néhány percig, mégiscsak a nagyim készleteiről kellett döntenem, de végül belementem az alkuba, mert kíváncsi voltam, milyen meséket ismerhet a picinyke egérke.

Az okos Hamusz
A távoli keleten, a maláj őserdő mélyén, élt egyszer egy rokonom - kezdte a mesét a kisegér. Átlagos kis jószágvolt, szürke bundácskával, fekete gombszemekkel és hosszú pöndörödő farkincával, akárcsak én. Hamusz azonban olyan okos volt, hogy nem csak a többi egér, de a dzsungel valamennyi lakója hozzá fordult, ha megoldanivaló problémája akadt.

- Ugyan már - kotyogtam közbe -, hogyan lehet ilyen okos egy kisegér.
- Először is, ha megkérhetlek, ne sértegesd a fajtámat. Másodszor pedig, ha csendben maradsz, majd megtudod.

Egy szép napon, - folytatta a spejz lakó - Hamusz a folyó mellett sétálgatott, amikor észrevette, hogy a túlparti bokrokon mintha színesebbek, érettebbek lennének a gyümölcsök. „Ezt meg kell néznem közelebbről”, gondolta. Igen ám, de hogyan jusson át vízen?

- Hogy, hogy? Az egerek nem tudnak úszni?
- Ha állandóan közbevágsz, nem tudom befejezni a mesét! - ripakodott rám új barátom.

Mert ugyan – ahogyan azt mindenki tudja – az egerek remek úszók, a folyóban hatalmas, éhes krokodilok éltek, és Hamusz nem kívánta az ebédjükként végezni. Ám nemhiába tartották őt az őserdő legokosabb lakójának. Rövidke elmélkedés után már tudta is a megoldást.
- Cipő, cipő! - kezdte kiabálni fel s alá sétálgatva a parton.
A lármára hamarosan megjelent a krokodilok hatalmas vezére.
- Mit ordibálsz mihaszna? Nem félsz, hogy menten felzabállak? - förmedt rá az egérre.
- Ne haragudj hatalmas vezér, hogy zavarlak - mondta hízelgő hangon a ravasz Hamusz. - A maharadzsa küldött hozzád. Fényes lakomára invitál téged és a társaidat, és arra kért, számoljalak meg benneteket. Nem szeretné, ha csak egy is közületek éhesen távozna a palotából, mert a szakácsok elszámolták az adagokat. Kérlek, hívd ide a többieket, és sorakozzatok fel a folyóban innen a túlpartig.
Az óriási, de ostoba állat, aki már-már a szájában érezte a finom fogásokat, összehívta hát a krokodilokat. Amikor azok felsorakoztak, az egérke így szólt:
- Most megszámollak benneteket, de nehogy megegyetek, mert akkor elvétem a számolást.
Azzal az egérke ráugrott az első hátára.
- Egy - kiáltotta, majd átugrott a következőjére - kettő, - a következőjére - három - és így tovább, míg át nem ért a folyón. Odaát visszafordult, végigsimított huncut kis bajuszán, és így kiáltott:
- Köszönöm, hogy átjöhettem a hátatokon ide, ahol sokkal szebbek és érettebbek a gyümölcsök. Ezentúl itt fogok élni, hála nektek.
Cipő, a krokodilok vezére nagyon megdühödött.
- Micsoda?! Nincs semmiféle lakoma? Becsaptál minket, ezért meglakolsz! - üvöltötte magából kikelve.
- Ugyan már, Cipő, csak téged csaptalak be - mosolygott ravaszul az egérke, majd hátat fordított a felbőszült krokodilnak, és peckesen besétált az erdőbe.
A krokodilok elfordultak a vezérüktől. Csalódtak benne, hiszen fényes lakomát ígért nekik, ám végül kiderült, csak egy ostoba hólyag, akit még egy kisegér is rá tud szedni.

- Nos, tetszett? - kérdezte a kamralakó.
- Ugyan egérke, te komolyan azt hiszed, hogy a szürke kisemberek túljárhatnak a hatalmasok eszén?
Ő bólintott, én rákacsintottam.
- Na, akkor jól figyelj! Nagyiiii, egééééér! - zendítettem rá fejhangon.
Mire a nagymamám odaért, az apró jövevény már hét-határon túljárt. Talán a Károly bácsi kukoricásába költözött, vagy a Karola néni konyhakertjébe. Nem tudom. Az mindenestre biztos, hogy a kamránkban többet nem láttam, hiába vártam rá szombatonként.

Volvóval, az valami

Eléggé kivagyok, nem tudom, meddig bírom. Minden reggel még sötétbe’ jövök el hazulról, alig látom a családot.
Húzzá’ innen baszd meg! – elém vág, azt nyom egy satut. Ha nem tudsz vezetni, maradnál inkább otthon. Vagy jönnél busszal! Azt persze derogál, mi?! Alátolják ezeknek a nagy verdát, de közlekedni nem tudnak. Rohadt, kikent jött-mentek! Kapják a nagy zsetont a hibi-limbi melóér’. Egész nap meresztgetik a seggüket az irodában, felelősség persze nuku. Én meg, ha egy nagyobbat fékezek, azt seggre esik valaki, mehetek páv-vizsgára.
Na meg persze kurvára lenéznek, ahhoz is értenek. A múltkor a bankban a nyakkendős majom váratott vagy másfél órát, mire kibökte, hogy nem jó papírokat hoztam, nem kapom meg a kölcsönt. Az asszony meg óbégat otthon, hogy ezt sem lehet rám bízni. Aztán csodálkozik, hogy már fel sem áll.
Pedig szeretném, ha hagyná, ha nem fenyegetőzne állandóan azzal, hogy elhagy. Haragszok rá ilyenkor, mer’ a gyerekek előtt mégse’ kéne. Azon már nem is csodálkozok, amikor azok is azt csinálják, amit az anyjuktól látnak. Hisztiznek, hogy ez kell, az kell. De ha egyszer nem futja rá!... Keresnék én többet, vállalok túlórát, amennyit csak lehet. De itt nincs fusizás, mint a Janóéknál a gyárban. Herótom van, mikor rákezdi az asszony, hogy a Janó bezzeg mennyit visz haza.
- D. porta! - Ennek a szarnak is most kellett bekrepálnia. Kiszárad a szám mire bemondom a sok megállót. Majd innom kell rá, pedig nem hoztam csak fél liter kólát. Most vehetek a Kökin, tripla árér’. Úgyis kell parizer meg kifli is. Amióta a Julit kirúgták a csemegéből, nem csomagol uzsonnát. Pedig ezen is spórolhatnánk, a fene a jó dolgát. Nyavalyogni azt tud, meg verni az asztalt, hogy vigyek többet haza. Meg ellenem nevelni a Palikát meg a kicsi Julit.
Ne fussál baba, megvárlak. Nem vagyok én olyan bunkó, aki pont az orrod előtt csukja be. Ezeket bírom, amelyikek innen az egyesről jönnek-mennek. Hálásabbak is, ha megvárom őket. Bezzeg a bazári bohócok a kettesen. Repülőre van pénzük, de a taxira már nem adnak. Hogy a fene egye őket is. Ha egyszer nyerek a lottón, elviszem az asszonyt külföldre én is. Olaszba a tengerhez, vagy ha sokat nyerek, Amerikába. Na, oda csak repülővel lehet. Felülünk majd mink is a Ferihez vagy a Bélához, azt ott vigyorgunk a sok cók-mókkal. Fenéket! Én a Julit taxival hozom, az már egyszer biztos.
Nahát, ez a spinkó hogy’ mosolyog! – Hát téged meg mi lelt, cicám?! Bejövök neked, mi?!
Persze, akárhogy is van, nem cserélnék én még az államminiszterrel sem. A Palika meg a kicsi Juli kárpótolnak minden kínlódásért. Mikor hazamegyek, elém futnak: mit hoztál ma, Apuci? - tartják a kis kezüket. Olyan édesek. Jaj, el ne felejtsem, ma én megyek értük az iskolába. A Julinak valami felvételije van a Tesconál. Amilyen ügyes, biztosan megkapja azt az állást, és akkor majd minden rendben lesz.
Meg aztán bíznak bennem a cégnél is, talán hamarosan emelést is kapok. Na meg mégiscsak egy Volvón ülök, nem egy szutyok Ikaruson!...
(A tárcanovella sorozat 2. része, a többi még nem készült el.)